Sosem rajongtam igazán Lars von Trier-ért, de azt mindenképp el kell ismerni, hogyha nem azzal van elfoglalva, hogy Cannes-ben balhézzon és magának forgasson, akkor képes nagyszerű dolgokat alkotni. A Dogville pontosan ilyen!

Háromórás kísérleti tanpélda az ember természetéről

Ha klasszikus értelemben beszélünk filmművészetről, akkor nálam a Dogville nagyon erősen toplistás alkotás, mert azt a fajta meztelen varázslatot képviseli, amit nagyon kedvelek. Puritán egyszerűséggel, erővel és nem kevés keserűséggel ássa le magát az emberi személyiség legmélyebb bugyraiba, ahol az empátiát, az együttérzést, a jó szándékot a hűvös érdekek, a felsőbbrendűség érzet bódító mámora és a fájdalmas állatiasság vette át. A Dogville plotja borzasztó egyszerű: Grace (Nicole Kidman) a pezsgő városból a maffia és a rendőrség által üldöztetve a poros, tehéntrágyás városba menekül oltalomért. Látszólag meg is kapja, ám hamar kiderül, hogy a láthatatlan ajtók és falak mögött torz, őszintétlen gesztusok és visszataszító gondolatok várják. Fejezetekre/színekre bontva lassan, de tartalmasan (!) bontakoznak ki előttünk a darabunk karakterei, ablakokat és ajtókat nyitva olyan világi bűnökre, mint az irigység, az álszentség, a képmutatás, a mocskos vágyak. Fájó pontossággal rámutat, hogy az ember, bármennyire is szocializálódott a hosszú-hosszú évszázadok alatt, bizonyos szituációkban még mindig nem több zabolázatlan ösztönlénynél, aki a pillanatnyi lelki és testi kielégülést fontosabbnak tartja az emberi viselkedésnél. Mindezt kisarkítva, egy vidéki kis város gaztól elburjánzott közösségén keresztül mutatja be. Dogville Lars von Trier vizualizációja arról, hogy milyenek voltunk, vagyunk és lehetünk. Rámutat arra, hogy közösségben, kommunában élni és oda beilleszkedni, egyáltalán nem zökkenőmentes folyamat. Bár a Dogville elkészítése évszámban megelőzte a bevándorlás okozta válságot, nekem – és ezt már csak én látom bele – a film első negyede – prédikáció az elfogadásról/együttélésről - Magyarországot jutatta eszembe. Semmilyen politikai irányzatnak nem vagyok a híve, de úgy gondolom, az alapján, amit elmúlt hónapokban láttam, hallottam és komment szintjén olvastam (borzasztó, de tanulságos), hogy a társadalmunk megbukott. Ahogyan Dogville lakói, úgy mi sem adtunk esélyt azoknak az embertársainknak, akik segítségért és védelemért fohászkodtak. Sajnos az elmúlt hetek tragikus történései sem segítenek ezen, de attól még, mert vannak rossz emberek, ugyanúgy lehetnek jók is, akiket nem szabad elítélni, megbélyegezni. Ettől az önfelismeréstől még nagyobb súlyt kapott a történet, ami egészen mélyre lehúzott. Felkavart, főleg azért, mert a túl-, de jól megírt figurákban nem egy közeli ismerősömet láttam visszamosolyogni. Egyik sem rossz ember (sőt!), de a kollektív tudatukra, a látásmódjukra ugyanúgy hatnak a külső ingerek, a médiablokk, mint oly sokakra. Ettől nem leszek különlegesebb, vagy okosabb, egyszerűen csak szeretném máshogy, befolyásoltság nélkül megismerni a világot. Szabadon, a saját nézeteim szerint.

Na, de vissza Dogville-be: Grace története tele van szimbólumokkal. Ezekből gyűjtöttem össze egy csokorra valót:

1. Henson poharai: ha emlékezte k még, a kis család azzal kereste a mindennapi betevőjét, hogy olcsó poharakat „újítottak fel”. Ez a hozzáállás nagyon jellemző ránk. Szeretjük magasabbra pozícionálni magunkat, annál, mint ahova valójába tartozunk. Az ambícióval nincs probléma – a hiánya is gond lehet -, viszont ha pökhendiséggel és önértékelési gondokkal párosul, az már veszélyes.  Egy ideig mindenki eladhatja magát Herendinek, csak nem érdemes. A Facebook borzasztóan elcsépelt példa, ettől még tipikus Henson poharai-effektus. Ami kívül olcsónak tűnik, nem biztos, hogy belül is az.
2. Elm Street: gyerekkorom kultikus horror filmjének helyszíne nem véletlenül kaphatott fókuszt Dogville egyutcás kis városában. Pengés kesztyű nélkül, de itt is valóra vállnak a rémálmok. Csak ebből nem lehet felébredni.
3. Thomas Edison: Paul Bettany által megformált Thomas Edison igazi vezérfigura, aki a város hús-vér manifesztációjaként pulzál a színpadon. Vegyes, összetett jellem: egyszerre bűnös és ártatlan, visszafogott és vágyakozó, realista és álmodozó. Az egyetlen szereplő, aki próbált mértékletes marad, emberként viselkedni az „üres kapus” ziccereknél is. Dogville két lábon járó lelkiismerete nem véletlenül kapta a nevét a Menlo Park varázslójáról. Maga volt a megvilágosodás, a fény a sötétben, a kreatív problémamegoldó.
4. Tom Sawyer: Thomas Edison apja a hintaszékben Mark Twain művét lapozgatta. A meglátásom szerint a regény története párosítható, összeköthető Grace sorsával. A lány ugyanúgy „árván” érkezett egy puritánul gondolkodó közösségébe. Megtett mindent, hogy be tudjon illeszkedni. Még akkor is, ha ez csúnya kihasználtsággal járt.
5. Dogville: a földi pokol, a barbárság, az emberi vadság melegágya. A film és a színház határvonalán táncoló alkotás a dogma filmek stílusát viseli magán, aminek Lars von Trier is nagy rajongója. Nem véletlen, hogy a nevéhez fűződik a Dogma 95 nevű avantgárd csoport megalapítása.
6. Láncok: Grace vas láncai a teljes kiszolgáltatottság bőrszaggató szimbólumai, amihez többletjelentést párosítottam, mert sokan éljük a mindennapjainkat láncra verve: vannak, akik egy rosszul működő kapcsolatba ragadtak bele, másokat a munkahelyükön használnak ki, és sajnos –egyre többen - van olyan embertársunk, akit a rossz anyagi háttér köt gúzsba. Mindenki eldöntheti, hogy milyen lelki fogoly szeretne lenni: olyan, aki irigykedik mások sikereit/szabadságát látva, vagy keres egy feszítővasat és némi segítséggel szabadni engedjük magát.

Hiába a rengeteg filozófiai és „mögöttes” tartalom, a Dogville a maga egyszerű vizualitása nélkül kevésbé lenne emlékezetes, „harsány” alkotás. Jó példa a kevesebb, néha több-elvre. Az első pár percben a mai techdemon fejlődő szemnek szokni kell ezt a szó szerint minimalista, díszletszegény, foghíjas színpadképet. Később, ahogy haladunk egyre előre/lejjebb, a néző rájön, hogy hollywoodiasan ezt a történet, ilyen mélységi faktorral képtelenség lenne elmesélni. Az egész történet a maga meztelen valóságában életre kell a néző képzeletében, ami egy sor szürreális és elképesztő jelenetet is eredményezett.

A színészi gárda minden tagja kiváló teljesítményt nyújtott. Nicole Kidman-t talán csak a Stoker-ben láttam hasonló formában játszani, Paul Bettany régi kedvencem, Stellan Skarsgård a puszta megjelenésével emeli a színvonalat, Lauren Bacall pedig megidézte Hollywood aranykorát. Az összképet nézve igazságtalannak érezném, ha bárkit is külön kiemelnék a csapatból. Éreztem, főleg a főszereplő pároson, hogy szívügyük ez a történet. Teljesen eszköztelenül, „koszosan” formálták meg a karaktereiket, előtérbe helyezve olyan tulajdonságokat, amik félelmetesen ismerősek. Körbe lengte őket a Messiás tudat, még akkor is, ha a vége azért már-már közhelyes sallangba csapott át.

Érdekesség: a Dogville-t a dán rendező az Amerika-trilógia első felvonásának tervezte. A Manderlay alcímre keresztelt folytatás ellenben nem ért el zajos sikereket. Talán ezért is várunk még a befejező Washington című epizódra.

Verdikt

Lars von Trier sosem lesz a kedvenc rendezőm (sőt!), mindazonáltal most hiteles prófétaként, a reverendát kamerára és írógépre cserélve, olyat adott nekem, amiért hálás vagyok. Még akkor is, ha a filmvégére teljesen elpusztított, lecsupaszított és fájdalmat okozott.  A kötelező alkotás üzenete, a lángoló Európát és a forrongó világot látva, idén sajnos még aktuálisabbá nőtte ki magát.

Nehéz pontozni, mert a Dogville borzasztó szélsőséges film. Szenzitívnek kell lenni hozzá, hogy valóban működni tudjon. Az előző kategóriába tartozom, nálam bizony ez 10-et ér Lars von Trier műve.