(szolgálati közlemény: elnézést kérek mindenkitől a hosszúra nyúlt némaságért - sajnos így alakult -, igyekszem behozni a lemaradást.)

Brit tudósok helyett ezúttal a Netflix tudományos kutatócsoportja Robert Redford vezényletével megdönthetetlenül és hitelesen bebizonyította: van élet a halál után. Bár a nagy Felfedezés is önmagában borzasztó izgalmas, viszont, ami az áttörésnél is - morálisan mindenképp - fontosabb: megtalálták a halálfélelem és az emberi élet „ellenszerét”.

Az emberiség egyik nagy kérdése: mi vár ránk a halál után?

Talán már hozzászoktatok, hogy a legtöbb szubjektív értekezésemet egy gyors önvallomással kezdem. Nincs ez másképp a The Discovery esetében sem, ugyanis a témából kifolyólag szerintem megkerülhetetlen az egyéni gondolatvilág és a halálról alkotott (nézői) kép bevonása. Magamról elmondhatom, hogy rettegek a haláltól. Sokáig tartott, amíg magamnak is meg tudtam fogalmazni, hogy miért: nem a Kasszástól, hanem az ismeretlentől félek. A rengeteg elmélet és a klinikai halálból visszatért emberek elbeszélésén túl nincs kézzel fogható bizonyíték arra, hogy mi vár rám/ránk a földi létsík után. Ha egyáltalán van bármilyen fajta folytatása az életnek. Ez megint csak személyes vélemény lesz, de ebből a bizonytalansági faktorból építkezik a vallás is, ami alternatív célállomást és reményt biztosít az embereknek, gondosan ügyelve arra, hogy a halált, az elmúlást a személyiség és a tettek formálására, kordában tartására - példa: ha bűnös vagy, Pokolra kerülsz, ha jó, akkor a Mennyországba - használják fel. Mivel a jó és a rossz fogalma eléggé szubjektív, emiatt sajnos a halálfélelemből fakadó bizonytalanságot fegyverként is lehet használni.

A The Discovery narratívájában az a vonzó és az igazán érdekes, hogy még a legnagyobb kérdés megválaszolása után is tudott újat mutatni. Nézzük is meg egyetlen mondatban a drámai alapkonfliktust, amivel szerintem anno a Netflix-nek is pitchelték a filmet: az emberiség kézzel fogható, cáfolhatatlan bizonyítékot kap arra, hogy van folytatás a halál után.

Ennek a Felfedezésnek „köszönhetően” véget nem érő öngyilkossági hullám söpört végig a világon. Az emberiség megkapta a nagy esélyt, hogy változtasson az életén. Egy biztonságos, garantált kiutat a szenvedéssel, gyötrelemmel teli hétköznapokból. Kvázi bárki rebootolhatja az életét, igaz, az apró betűs záradék - mert olyan mindig van -, hogy azt nem sikerült még bebizonyítani, hogy a halálunk után miként folytatódik a történet.

Ez olyan gondolkodásmód és életszemléleti paradigmaváltásra nyit kaput, amire véleményem szerint nemcsak, hogy nem vagyunk felkészülve, hanem egyenesen értéktelenné tenné a rendelkezésünkre álló cirka hetven-nyolcvan évünket. Nem leszek álszent „prédikátor”: nekem is voltak olyan életperiódusaim, amikor kissé kilátástalannak, reményvesztettnek, szürkének láttam a világot. Amikor az élet – érzelmileg vagy egzisztenciálisan - padlóra küld, abból nem mindig könnyű felállni. De meg kell próbálni. És ezt, a The Discovery megtekintése után magamnak feltett kérdésekből kiindulva, azért tudjuk megtenni, mert a csak egy életünk van - banális mondat köré írjuk a történetünket. Az idő, a lehetőség, a megbánástól és a haláltól való félelem mind-mind markáns pontja az életünk narratívájának. Ha ezeknek az éle tompulna, esetleg végleg elveszne, akkor teljesen más lenne hozzáállásunk.

A script is hangsúlyosan körbejárja ezeket a kérdéseket, rámutatva arra, hogy az elmúlás nélkül nem létezne olyan, hogy életcél, ambíció vagy kitartás.  Egy kis filler-gondolat: amíg a tudomány nem ér el forradalmi áttörést, addig a halhatatlanság valutája az alkotás. Festmények, könyvek, filmek, történelmi döntések és tettek mind-mind olyan ujjlenyomatok, amivel el lehet érni, hogy az ember túlnője a fizikai korlátait. Pár évvel ezelőtt ilyen indítatásból próbálkoztam anno a könyvírással. Egyetlen ambiciózus cél lebegett előttem: nem akartam/akarok úgy eltávozni, hogy nem marad utánam örökség. Sajnos kiderült, hogy ennek is megvannak a maga jól körülhatárolható korlátai.

Minden kezdetnek van vége. De mi történik akkor, ha nincs lezárás? Ha nem szükséges bármit is igazán végigcsinálnunk, mert akár újrakezdhetjük? Ezek a saját olvasatomban a film legnagyobb kérdései.

A The Discovery történetépítésének ritmusát is átjárja ez a csendes melankólia. Nem sietünk sehova, mert nincs is igazán hova. Emiatt, ha nem a legmegfelelőbb lelki és energiaállapotban, „felkészületlenül” ülünk le elé, akkor akár el is lehet unni, mert a karakterek, a cselekmény és a végső válasz ráérős tempóban bontakozik ki előttünk. Elég jól megfogja és kérdőre vonja a valóságot. Ebben a világban az életet úgy tudom elképzelni, mint egy több emeletes felhőkarcolót, ami emeletről-emeletre változik, ennél fogva nehéz kicsit meghatározni, hogy mikor kapcsolódunk be a történet körforgásába. Ez így kicsit zavarosnak és sejtelmesnek tűnhet, de nem merek többet írni róla, mert a túlzott információadagolás ronthat az élményen. Amúgy is policy nálam a zéró spoiler-szabály.

A koncepció szerintem egy másfél órás morális tanmese az élet- halál értékéről, a gyász, a veszteség feldolgozásáról, a könnyebb út és a választás dilemmájáról. Ezért érdekes és a maga nemében különleges film, mert rengeteg olyan kérdést tesz fel, amire neked kell választ adnod. Kellően homogén a történet, ami kitölti azt a szűk vagy tág teret, amit a néző biztosít a számára. Mivel nincs igazán szikárképem a túlvilágról, ezért nekem a The Discovery halálábrázolása egyfajta alternatív valósság, ami akár igaz is lehet. Ezen gondolatmenet mentén, akinek szikár elképzelése van a halál utáni létről, az akár butaságnak is tarthatja. Mindenki saját magának teremti meg a poklát vagy a felhőtlen paradicsomát.

A történet a tudomány ajándékából kifolyólag erősen gyarló, mert hús-vér emberek döntései – pl. öngyilkosság – által ítélhető meg, hogy ez a nagy áttörés áldás vagy átok. Alapvetően az emberek – akinek nem inge, az ne vegye magára – hajlamosak a könnyebb, egyszerűbb utat választani a nehezebb helyet. Nem kell messze menni, elég megnézni az alakformáláshoz való hozzáállást: előbb nyúlnak különböző „csodaszerekhez”, ahelyett, hogy lemennének az edzőterembe vagy elmennének futni. Elég bagatell példa, de szerintem kellőképpen hangsúlyos.

A hangulata - szigorúan pozitív értelemben - üres és rideg. Hasonlóan a koncepcióhoz, az élet és a halál között lebeg. Az intenzitása - a pozitív és negatív oldalon egyaránt - szimbiózisban van a főbb karakterek kedélyhangulatával. A karakterépítés gyökere ugyan nem hatol a föld magjáig - a kétdimenziós jelzővel is illetni lehetne -, de a motiváció erős és összetett ahhoz, hogy a figurák fejlődni tudjanak. Alapvetően képesek hatni egymásra, szembe állítva az életigénylést és a meneküléssel.

A probléma a The Discovery utolsó negyedében keresendő. Hiába remek a felütés, és sajátos a script hangja, a végére kifulladt a történet. A készítők a kor divatos mesélésének köszönhetően megpróbálták beleerőltetni a scriptbe a mindfuck kiegészítőt, amivel nálam pont azt érték el, amit el akartak kerülni: a történet szintterén tompították a koncepció erkölcsi dilemmájának az erejét.

Verdikt

A The Discovery bár nem lesz halhatatlan alkotás, mégis elég ízesen, elgondolkodtatóan nyúlt egy olyan témához, ami egyénre szabva határozza meg a feltett kérdések számát. Megérne egy beszélgetést az is, hogy ki hogyan képzeli el a túlvilágot, az élet utáni létezést. Ha kedveled ezt a megfoghatatlanul izgalmas kérdéskört, akkor a The Discovery szerint megér egy esélyt. Minden hibája ellenére számomra elgondolkodtató, kellemes élményt nyújtott.