A Dizájneren című dokumentumfilm megkísérelte ugyanazt, amivel Till Attila a kreatív nagyjátékfilmjével (Tiszta szívvel) már próbálkozott: ajtót nyitni egy olyan láthatatlan világra, ami mellett minden nap elsétálunk, és amihez olykor-olykor boldog tudatlanságunkban még tíz-húsz forinttal hozzájárulunk. Egy tűszúrás még soha nem fájt ennyire.

Azt gondolom, hogy Magyarországon nincs olyan, „divatos” drogkultúra, mint a tengerentúlon. Talán pont ezért sem készül sok hazai alkotás ebben a zsánerben. Emlékszel még a Trainspotting klasszikussá érett őrületére vagy a Rekviem egy álomért lelki-horrorba illő fináléjára? Ha igen és tetszett, akkor a Dizájneren című alkotást se hagyd ki.

Mindenkit nagyon biztatnék arra, hogy nézze meg, mert olyan létező és működő peremvilága nyit (kommunikációs)csatornát, amiről muszáj beszélni. A drogfüggők mindennapjait feldolgozó alkotás elképesztően zsigeri hatással bír, ami a film után órákkal, sőt napokkal sem ereszt el. Kellemetlen flashként árasztja el az ember agyát és szívét, próbálva racionális magyarázatot keresni a miértekre. Mert rengeteg kérdést vett fel a történet.

Egy kis vallomás még az elején: kedvelem a dokumentumfilmeket, csak sajnos keveset láttam mostanság - ezen változtatni fogok -, így egyáltalán nem zavart az a fajta formai és elbeszélési nyelv, ami a műfaj sajátja. Aki nem annyira harcedzett a műfajon belül, szerintem ő is hamar meg fogja szokni ezt a stílust, mert kegyetlenül őszinte és realisztikus.

A történetexpozíciójának fókuszába az drogfüggők hétköznapjait és az úgy nevezett „fürdősó” dizájner anyagot állították. Kicsit utánanéztem ennek a halálos szernek, aminek a hatásairól a szereplők is kendőzetlen őszinteséggel beszéltek. Mellékhatások: hallucináció, súlyos paranoia, izgatottság, szűnni nem akaró nyugtalanság. Cserébe a szer hatása alatt olyan eufóriát kap a fogyasztó, amitől teljesen szabadnak, gondtalannak és gondolatlannak érzi magát. De tényleg totálisan szabad ez a világ? Két tűszúrás közben sokszor elmondják, hogy az élet béklyói nélkül könnyebb élni. Ez viszont csak illúzió, hiszen az átmeneti boldogság szerepét villámgyorsan a kilátástalan, perspektíva nélküli börtön veszi át. Az érzelmi és pszichés „kóter” mellett sokak tényleg rácsok mögött végzik, hiszen szűnni nem akaró sóvárgásuk csillapítása végett hibáznak, rossz, átgondolatlan döntéseket hoznak.  Bár hazánkban az alkoholizmus például szerintem súlyosabb kérdés, de erről is, mint minden, szenvedélybetegségről muszáj beszélni. Könnyebb és kevésbé megrázó elfordítani a fejünket, csak ezzel sem magunknak, sem pedig az esetleges segítségkérőnek nem használunk. Mert - amire a film is rávilágít - köztük sem mindenki rossz ember, csak szar ”pszichológust” választottak.  Tény, hogy az emberek ilyen vagy olyan módon, de sérültek. Sok helyről kapunk olyan sebeket (párkapcsolat – munka - gyerekkor), amiket ha nem kezelünk időben, elmérgesedhetnek. Tök jó lenne, ha a TB biztosítani például heti egy terápiát, ahol fékek nélkül kiadhatjuk magunkból azokat az érzéseket, amik hasonlóan az MDPV-hez, belülről falnak fel minket.

Bármilyen is hányatatott legyen egy ember (elő)élete, a tű hosszútávon sosem lehet megoldás. Ismeritek a tövig rágott frázist, miszerint mindenből mindig van kiút, ha eleget teszünk, küzdünk érte. A szereplők „karakterexpozícióit” ismerve meg tudom érteni, hogy vannak olyan időszakok, amikor megkönnyebbülést jelenthet a könnyebb út választása. A kulcs, hogy ez az átmenetinek szánt levegővétel ne tartson sokáig és véletlenül se váljon a mindennapok szerves részévé! Itt jön be a képbe az akaraterő, ami sajnos sokak vesztét okozza. Nem feltétlenül csak a drogfüggő közegben. Ahelyett, hogy tényleg felállnának a padlóról és összeszednék az életüket, mindent feláldoznak a pillanatnyi mámor oltárán.  Talán az akaraterő, a kitartás hiánya és az alulmotiváltság a történet igazi antagonistája.

Az alkotás gyönyörűen rámutat arra, amit mindenki tud, csak pörgősen megkapó drogfilmek és sorozatok hatására néha hajlamosak vagyunk más színben látni: a drogozásban nincs romantika. Nem menő egy padón a saját véres hányásunkban feküdni és nem túl humorosak a tarhálós-sztorik sem. A szenvedélybetegség tipikusan azaz eset, amikor a haverod kölcsön kéri az autódat: az anyósülésen ülve próbálod kitalálni, hogy merre is tarthatsz.

Tűfóbiásoknak egy tortúra

Jómagam azok közé tartozom, akik irtóznak a tűtől. Mindig, amikor injekciót kellett kapnom, rosszul lettem. És most is, a kényelmes mozi székben is végigfeszengtem. Kényelmetlenül érintettek az egészen közeli kamerafelvételek, a tűszúrások, a koszos, meggyötört karokon lecsordogáló vér. De pontosan az a cél ezzel a történettel és a dokumentarista megjelenítéssel, hogy a néző kilépjen a komfortzónájából, a biztonságot jelentő valóságából. Ez egy utazás a szintetikus szerek szabályok és célok nélküli világába.

Talán az a legmegdöbbentőbb, hogy mindez az orrunk előtt történik! A frekventált drogfogyasztási helyszínek között megtalálható a Duna-part, a Margit híd környékén lévő sötét sikátorok egyike, játszóterek, romos, élettelen épületek. Ezek a tűbe menekült Sorsok úgy hálózzák be keresztül-kasul az amerikai hipszterségben fuldokló fővárosunkat, mint a hármas metró. Csak erről a járatról nagyon nehéz leszállni.

Megfogalmazhatatlan érzés látni azokat a helyeket, ahol „pihentető” álomra hajtják a fejüket. Bokrokban, padokon, szemétkupacokban. Nehezen tud azonosulni ezzel az ember. Van egy különös dopping-hatása is a történetnek: a filmben hallott sztorik tükrében a normális életvitelt folytató emberek számára a „borzasztóan súlyos” problémák lényegében csak apró kátyúk a rögös úton, amibe időről-időre belehajtunk. Látni, hogy ők hogyan élnek, egy befizetetlen csekk máris semmiségnek tűnik. Nyilván maguknak is köszönhetik, hogy ott tartanak, ahol. De a külső hatások és tényezők is súlyosan formálták a személyiségüket és az élethez való hozzáállásukat. A családot ugyan nem, de baráti társaságot választhatunk magunknak, és hallva egy-két anekdotát, érdemes nagyon körültekintően megválogatni a hozzánk közelállókat.

Dramaturgiai szempontból is jól vizsgázott a film. Nem állítom azt, hogy minden szegmense érdekes, és nem lenne benne itt-ott túlkapás a néző sokkolása miatt. Elegánsabb lett volna, ha nem mutatják annyiszor full közelibe a belövéseket. A néző akkor is tisztában van vele, hogy mi történik, ha nem látja direktbe a cselekvést. Hozzám a kevesebb, néha több – elv mindig sokkal közelebb állt. Valamit jobb a néző fantáziájára bízni.

Verdikt

Horváth Balázs tűélesen és mélyrehatóan idézte meg a Fecskendőbezárt Démont a vászonra, ügyelve rá, hogy egy pillanatig se – pozitív értelemben – élvezzük azt, amit látunk. Geri és barátai történetét látva a saját életünket is átgondoljuk és egy kicsit talán felül is értékeljük. Mindenkinek nagyon ajánlott a megtekintése, mert, ha akarjuk, ha nem, ez a szubkultúra igenis létezik, körbevesz minket és segítségért kiállt. A zsigeri, maradandó és hazáig sötét árnyékként kísérő élmény miatt mindenképp jár érte a tíz pont, még ha technikai szempontból itt-ott azért hagyott némi kívánnivalót maga után.