A Netflix zászlaja alatt végre bemutatkozhatott a The Defenders-csapat negyedik oszlopos tagja, az Iron Fist, aki első ránézésre ugyanazt tudta nyújtani, amit a „nagyoknál” Doctor Strange: teljesen új világot, kultúrát és hitvallást hozott be az univerzumba. Teszek egy nagyon merész kijelentést: a pilot alapján nagyobb erőt és több potenciált érzek a Himalája jeges vonulatai közül visszatérő Danny Rand-ben, mint a mozifilmek nagy mágusában. Utóbbinak csak giccses látványorgiával, nem pedig apró, olykor láthatatlan finomsággokal sikerült tibeti hangulatot teremtenie.

Érdekes és izgalmas utazás ígéretével kecsegtet az Iron Fist

Már a képregény-adaptációk kategóriájában is egyre nehezebb az összehasonlítás, főleg akkor, ha a rivális birodalmak teljesítményét kell egymással szembeállítani - a különböző stílusok, nézőpontok és koncepcióirányok miatt már ebben a témában sem annyira az almát-almával hipotézis áll fenn -, mégis némi Arrow-vonal érződött az Iron Fist nyitányán. Bár, ezt biztos csak az eredettörténetükben fellelhető hasonlóságok miatt éreztem: Oliver Queen-hez hasonlóan Danny Rand is egy balesetben veszítette el a szüleit - sajnos mindkettőt -, hogy aztán hosszú évekig az otthonától, a barátaitól, az ismert közegétől távol pallérozódjon azzá az emberré, aki előbb a válaszok felkutatását, majd az emberek védelmét tűzi ki legfőbb céljául. A hasonló tragédián és a flashbackes-szerkezeti eszköz használatán kívül minden más szempontból ég és föld a különbség a két széria között, nem is kell és lehet összehasonlítani őket.

A pilot dramaturgiai és történetépítési szempontból olyan, mint egy kifestőkönyv: egyelőre csak a nagy tájkép külső vonalait, kontúrjait húzták ki, igaz, a háttér megalkotásához már több színárnyalatot is használtak. Ebből adódik, hogy nem szükségszerűen újszerű a nyitány. Ha nagyon szigorúan nézzük az összképet, akkor a középszerű címkét is ráragaszthatjuk. A koncepció felütése semmivel sem hozz többet a társainál, ám ez azért nem zavart, mert az a filozófiai és vallási tartópillér, amivel a történetet támasztották ki, elég izgalmasnak ígérkezik ahhoz, hogy kárpótolni tudjanak az esetleges gyengébb írásért. Szerintem ez olyan plusz erőt kölcsönöz a sorozatnak, ami nem konkrét jelenetekben nyilvánul meg, hanem csakúgy „benne van”. 

Ami a pilot információs origóját illeti: egyelőre csak annyi tudunk, hogy Danny „visszatért” a halálból és próbálja kideríteni, mi is történt valójában azon a tragikus napon, amikor elveszítette a szüleit és a komplett gyerekkorát. Ehhez segítségére van a különleges vasököl-képessége, ami valljuk be, kapóra is jön a számára, ugyanis a visszatérését nem nagy baráti összeborulások - őrült imposztornak nézik -, hanem masszív ellenségeskedések szegélyezik. Olybá tűnik, hogy komoly érdekellentét áll fent közte és a családjának tartott barátai között. A háttérben pedig egy egyelőre ködbe burkolózó, nagyravágyó hatalmi terv húzódik, ami túlmutat Danny monodrámáján. 

Az epizód visszafogottan bánt az információöntéssel, és az évadot erős gerincként összetartó főcsapásirány lefektetésével, ami őszintén szólva szerintem kiegészíti az Iron Fist rejtélyes attitűdjét. Egyáltalán nem kell kapkodni, az nem is illene a címszereplő habitusához.

Ugyancsak fukarul, bár meglepő módon, hasznosan bántak a flashbackes snittekkel. Tartok tőle, hogy az aránya és a funkciója a történet előrehaladtával el fog csúszni, de egyelőre ügyesen kiegészíti a jelen eseményeit a múltban átélt nehézségekkel. Hasonlóan, a fentebb példának hozott Arrow-hoz, úgy fest az Iron Fist is két idősíkon fog játszódni: a jelen problémái mellett megismerjük azt a gyötrelmes, véres utat, aminek a segítségével a kisfiúban megszületett a védelmező vasököl. Nagyon fontosnak tartom, hogy megismerjük Danny múltját, mert csak így teljesedhet ki a karakter jelleme.

Külön tetszett az Iron Fist sajátos hangvétele. Lassú, lefojtott, türelmes, ami remekül passzol ahhoz a valláshoz, eszme-és életszemlélethez, amit Danny képvisel. Emiatt a történetmesélés tempója lassúnak tűnhet, bár a Netflix eddigi képregény sorozatainak ritmusa finoman szólva sem volt túlságosan feszített. Ha már a kultúránál tartunk: nagyon izgalmas az a spirituális világ, amit magával hozott a rejtélyes K’un-Lun falai mögül. Emiatt a pilot és önmagában a koncepció atmoszférájának "csije" elég kevert. Egyszerre érződik benne a modern képregényfilmek követelményrendszere a klasszikus kung-fu alkotások védjegyeivel.

Továbbá a pilothoz feszes, apró nüanszokkal teli történetszerkesztés és nagyon szép fényképezés társult, ami alaposan hozzátett a pozitív összképhez.

Az, hogy mennyire klisésen építkezés a forgatókönyv, érdekes kérdés. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyelőre írás szempontjából nem sok újdonságot lehet felfedezni az Iron Fist-ben. És az az indok, hogy eredettörténetről van szó, egyáltalán nem oldozza fel a készítőket a sablonosság vétke alól. Talán többen emiatt érezhetitek a fentebb ecsetelt középszerűséget a végeredményen. Egyelőre nem szabad pálcát törni az írók felett, bőven vannak olyan jelek, amik kreatívabb, újszerűbb megközelítés ígéretével kecsegtetnek.

Habár a sztori panelek felfrissítésére nem is, a misztikus miliő és a mitológia megteremtésére nagy hangsúlyt fektettek. Mindezt nem óriási, a VFX-től illatozó effektcsokorként, hanem visszafogott, sejtelmes fátyolként telepszik a történetre. Olyan kis apróságokra gondolok, mint például a kapcsolattartás az állatvilággal (kutyás jelenet).

Ami a történet tálalásánál jobban bánt, hogy a jellemrajzokban is kezd kidomborodni a sablonosság. Különösen az antagonistától tartok. Abban nem reménykedem, hogy a Killgrave-hez hasonló, összetett figurát kapunk, viszont remélem, hogy nem lesz túl egyszerű, banális az aktuális ellenség motivációja, viselkedésmintája.

És, hogy ne csak a szokásos hangulatot és a fotózást éltessem: az akciószekvenciák is magas nívót képviselnek. A közel harci jelenetek televíziós szinten kiemelkedőek: ha kell, akkor Vasököl brutálisan oda tud csapni. Remek a koreográfia, élmény nézni a mozdulatsorokat. 

Iron Fist telitalálat

Röviden: Finn Jones remek választás a szerepre. A játéka amellett, hogy természetesen könnyed, végig benne van a hirtelen ritmusváltás ígérete. A benne rejlő kettős személyiségeket - Danny Rand és Iron Fist -finoman külön tudja választani, megteremtve a karakter különös, kissé skizofrén jellegét.

Egyelőre a pilot - gondolom ez nagyon nem fog változni a következő részekben sem - csak Danny Rand-re fókuszált, a többieknek csak kisebb-nagyobb epizódszerep jutott. Ennek ellenére, ha emlékezeteset nem is, de tagadhatatlanul mindenki korrekt teljesítményt nyújtott. Izgalmas lesz nézni, ahogy minden figura egyre nagyobb mozgásteret kap, egyre jobban épül fel. 

Verdikt

Egyelőre nem merem azt állítani, hogy az Iron Fist a Netflix legjobb képregény-sorozata - a Jessica Jones nálam még mindig a favorit -, viszont, ha kitart vagy esetleg még javulna kicsit a színvonal, a script és a mellékfigurák minősége, továbbá Danny karakterábrázolás is kellően árnyalt lesz, akkor akár trónfosztás is történhet. A Luke Cage-nél szerintem már most dimenziókkal jobb.

Utóirat: a Netflix - pozitív értelemben - elmehet a francba, mert már két napja ki sem léptem a lakásból az Iron Fist miatt. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogják együtt mozgatni a teljes a csapatot. Amint a sorozat végére értem, hozom az évadértékelő kritikát. Addig is, ha van kedved, oszd meg velem/velünk a véleményedet az Iron Fist-ről.