Végre sikerült bepótolnom a blockbuster (elő)szezon egyik legmarkánsabb darabját, a Logan-t. Kezdésképp fel is tenném a nagy költői kérdést: miért nem lehetett eddig is ilyen minőségben "vásznat szabdalni"? Miért kellett végigszenvednünk két súlytalan, összecsapott, feszültség és tét nélkül filmet? Egyszerűen nem hagynak nyugodni ezek a kérdések, ami valahol édes probléma, mert ez azt jelenti, hogy teljes mértékben igazuk volt az ítészeknek és a rajongóknak: a Wolverine hattyúdala nagyon szépen szólt.

Dráma az elmúlásról, a halálról, a búcsúról

Muszáj a forrásanyag kiválasztásával kezdenem a dicséretek sorát, mert az Old Man Logan története nagyon jól állt ennek a megtépázott, végletekig megerőszakolt karakternek. A forgatókönyvírók eddigi silány munkájának köszönhetően a képregény füzetekben megrajzolt figura és a FOX Wolverine - verziója nemcsak papíron, hanem groteszkebb módon is közös sorson osztozkodtak. Hugh Jackman figurája az elmúlt évek prequel sebeivel, a kudarcok beforratlan hegeivel, megtörten, kiábrándultan, végelgyengülésben érkezett az Old Logan történetébe. Ezt a koncepció köntöst pedig nagyon szépen implementálták a sztori atmoszférájába.  A nagy, de természetesnek ható bizonyítási vágy mellett átjárta az egészet egy nagyon erős „itt az út vége” - hangulat, ami sztoikus könnyedséggel áradt a figura begyulladt, véreres pólusaiból. Bevallom, így pár nappal a film megtekintése után - kellett egy kis idő, amíg tisztába kerültem az érzéseimmel/gondolataimmal - kis meghatódottságot érzek. Nem azért, mert Wolverine a kedvenceim közé tartozna, hanem, mert ez a siker egyszerűen kijárt már a színésznek és ennek a megtépázott, meggyötört, önmagából kifordított karakternek. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy kontextus közeget váltsanak: Wolverine-t kirántották a hagyományos, rizikómentes komfortzónájából, lemetszették róla hősies paneleket, megteremtve egy totális, hús-vér emberi figurát.

Ezzel el is jutottunk a Logan legnagyobb erényéhez: amennyire csak lehetett, levetkőzte a képregényes mivoltát és a látvány tűzijátékot feláldozták a karakterfejlesztés oltárán. Erre a kellemesen édes valóság-illúzióra olyan meta-ötletekkel is ráerősítettek, mint X-Men képregények, amiben Rozsomák, a Professzor, Küklopsz és a többiek már csak a mesékben élnek tovább. Az új generáció is, hasonlóan a mi világunkhoz, csak jó pofa fikcióként fog az X-Menekre gondolni.

Érdekes volt látni, hogy a sebezhetőség álcája mögött egy olyan sebezhető, esendő, lelkileg megtört személyiség rejtőzködött, aki továbbra is a pikírt humorával, a látszólagos rideg közönyével próbálta meg mindezt leplezni. Ezért vagyok nagyon dühös és csalódott a korábbi prequelek által kihagyott ziccerekre, mert hiába erősítettek rá most a karakterfejlesztésre, az előző két rész alaposan megtörte a figura személyiségfejlődésének folytonosságát. Pedig jól indultak: Bryan Singer szerintem az X-Men: A kívülállókban jól megágyazott az útját kereső hadúr nélküli harcosnak - erre „egy mondat” erejéig vissza is utaltak, legitimizálták. A folytatásokban viszont „elfelejtették” megírni a figura tetőpontját, emiatt olyan, mintha a „születése” és a halála között nem történt volna vele semmi. A személyisége nem lépett előre, nem fejlődött, nem koszolódott.

Az élet körforgása és az emberi természet is érvényesülni tudott a történetben. A mutánsok helyzete hasonlít a történelemkönyvek nagy birodalmaira: az építkezés és csúcsra járatás után átmeneti nyugalom költözött a hősök életébe, ami végül szomorú hanyatlásába torkollott. Tehetsz bármit - akár a világot is megmentheted -, ha kívülálló vagy - sajnos aktuális üzenet -, akkor előbb-utóbb a társadalmi csoportok peremén, kirekesztve és üldöztetve találod magadat. Ezért is lehet érdekes összehasonlítani a Logan-t az első mutáns mozival: anno a Kongresszus előtt azért harcoltak, hogy befogadják őket és jogaik legyenek. A végeredmény? Pár évtizeddel később szisztematikusan, egyesével levadászták őket. A félelem mindig rossz tanácsadó.

A Logan lényegében egy utolsó fejezet a karakter történetében, ami úgy fejeződik be, ahogy kezdődött: a Professzorral. Charles-szel minden közös jelenetük szerintem aranyat ér. Kettejük kapcsolatában a bölcs mentor volt mindig az, aki a racionalitásával, a küldetéstudatával, a reménybe és az emberekbe vetett töretlen hitével folyamatosan formálta, terelte Logan személyiségét. És még itt, mindennek a végén is ott volt mellette, és vezette a fény a felé. Elég megrendítő látni, hogy mi lett abból a békés forradalmárból, aki a mutáns világnak nyújtott menedéket, tanulási lehetőséget, életperspektívát. Elveszíteni önmagadat és azt, ami azzá tett, ami vagy, minden csapásnál ezerszer rosszabb és fájdalmasabb lehet. A betegség, a megállíthatatlan öregedés ellenére Charles Xavier az egyetlen, aki afféle antidepresszánsként van jelen a történetben. A természetes öregedésükkel együtt jó érzékkel idősödött a kapcsolatuk attitűdje. Amíg régebben mentor-tanítványként, addig most két vénember módjára csipkelődtek.

Első látásra nagyon hatásvadásznak tűnt a kislány behozatala a sztoriban, de szerencsére sikerült sokrétűen felhasználni. Logan kiüresedett életébe igazi célt, örökséget csempésztek. Olyat, ami komoly súllyal bírt. Így kell felelősségtől vibráló motivációt adni egy sokat megélt, reményvesztett figurának.

James Mangold erős scriptjének egyik erénye, hogy nagyszerűen méri ki az arányokat. A történet narratívája rengeteg buktatót tartogatott. Olyan hátulütőkre gondolok, mint a túlzott pátoszosság, az öncélú művészkedés, "eső áztatta derengés", a sallangos történetvezetés, a demagóg filozófiai töltettel átszőtt dialógsorok. Ezeket szerintem ügyesen kikerülte, helyette - pozitív értelemben - fáradtra és kiábrándultra szabta a film arculatát, amihez illett ez a posztapokaliptikus környezet. Szó sincs világ végéről, legalábbis emberi szemszögből nem. Mutánsként viszont olyan, mintha egy hígított western-világban kellene túlélni. Minden nap, minden perc ajándék.

A hangulat is nyomasztó, perzselten szomorú és kilátástalan. Emlékeztek még a filmhez kiadott fekete-fehér jelenetképekre? Lehet, hogy csak én éreztem így, de olyan sötét atmoszférát gerjesztettek a történet köré, hogy egy idő után nem is láttam a színeket.

Az R-kategória felszabadítja a gátlásokat!

Ijesztő belegondolni, hogyha nem lett volna a Deadpool elképesztő sikere, akkor valószínűleg Rozsomák sem lendülhetett volna ilyen elánnal akcióba. Végre nem szendén karmolgatott, hanem a kitágult mozgásterének köszönhetően totálisan megveszett. Nem finomkodott, nem kötötte gúzsba a benne rejlő vadállatot. Ez a brutalitás pedig végre olyan magasságokba – vagy mélységekbe, nézőpont kérdése – helyezte a karaktert, ahová eddig is tartozott. Ezt a zsigeri nyerseséget a kis lány is megkapta, aki lelkiismeret-furdalás nélkül kapta szét az ellenséget. Remekül, ellentmondást nem tűrően mozgott.

Verdit

Biztosan lehetne még fontos sarkpontokat kiemelni, ha gondoljátok, kommentben szívesen beszélgetek veletek a Logan-ről. Kíváncsi lennék, mennyire jött be nektek ez a realistább Wolverine – ábrázolás. „Utolsó szó jogán” a magam részéről elmondhatom, hogy az utóbbi évek legjobb képregény-filmje a Logan, ami szorosan lohol Christopher Nolan sarkában. Hugh Jackman-nek pedig köszönöm a kiváló, alázatos, szorgalmas, rajongó-centrikus munkáját!