A sorozatvilágban a főcímek mostanság másodvirágzásukat élik - emlékeztek még a Lost -féle naturalista title kiírásra? A készítők, amellett, hogy szép ékszerként tekintenek rá, előszeretettel használják arra, hogy egy nagy egységbe kovácsolják a történetükben rejlő motívumokat, ráadásul, ha ízlésesen van megkomponálva – képileg és hangilag - kiváló hangulatteremtőként is tud funkcionálni. Arra is láthattunk példát, hogy milyen az, amikor az open creditet történet kiegészítő szerepet tölt be. Ezekből a sajátos, kreatív és sokat fecsegő főcímekből válogattam össze egy csokorra valót. Személy szerint nálam még mindig a Powerless viszi a prímet. Érdekes lenne majd azt is megvizsgálni, hogy miként változott, fejlődött, bővült a főcím trendek evolúciója az elmúlt évek során.

Powerless

Egy korábbi újonc-avatómban kedves, dicsérő szavakkal méltattam a Powerless pilot epizódját. Azóta lepörgettem a további részeket, és a véleményem nem változott: a sztori köré font bájos geek köpeny még mindig eladja a sorozatot, igaz, a humor minőségével kapcsolatban sajnos jelentős szintlépés nem történt, és a karakterfejlesztés is bőven hagyj kívánni valót maga után. Ebéd mellé, vagy egy kiadós futás utáni kanapé-fetrengéshez tökéletes társ partner.

A főcímre viszont minden alkalommal rácsodálkozom. Szerintem elképesztően hatásos. Olyan intenzitással kapták el a történet lényegét, amit akár tanítani is lehetne, ráadásul sikerült előtérbe hozni azokat a valódi, hétköznapi szereplőket, akik a klasszikus képregényekben is benne lehettek, csak a jelenetkocka hátteret, a szupererő nélküli „unalmas” tintapacákat akkoriban soha sem vizsgáltam meg tüzetesebben. Nagyon ügyes, kreatív munka.

Iron Fist

A napokban írtam egy nagyobb lélegzetvételű véleményt a Netflix új képregény-sorozatáról, az Iron Fist-ről, ami alaposan levett a lábamról. A pilot óta napfényt sem nagyon láttam, annyira belemerült ebbe a világba. Egyszerűen szeretem a különcségét, a saját hangját, a megunhatatlan harcművészetét. És nem utolsó sorban a főcímét, ami mind színeiben, mind animációjában abszolút elkapta és magába olvasztotta a sorozat legfőbb motívumait. A képsorok alatt dübörgő, egzotikusabb hangjegytáncok pedig tovább fokozzák ezt a vizuális élményt. A Netflix, hasonlóan az HBO-hoz, évek óta érezhetően komoly hangsúlyt fektet az open creditre. Anno a Daredevil és Jessica Jones esetében is elkapták történet stílusát. Ha nem zsáner példát akarok hozni, akkor említhetném a Bloodline-t is, ami szintén átütő erővel festette le a luxus paradicsomban történő tragikus eseményeket.

Westworld

Nem akarom szaporítani a szót, egyből kimondom: a Westworld főcímére szerintem a művészi a legjobb jelző. Az HBO kritikai-és közönségkedvenc sorozatának open credite visszafogott, elegáns, ízléses, a zenei aláfestés pedig egész egyszerűen fantasztikus. Maga a széria nem igazán jött be, viszont azt minden további nélkül elismerem, hogy rendkívül igényesen és részletgazdag, színészileg pedig nagyon magas nívót képvisel. Minden téren remek munkát végeztek!

X-Men Origins: Wolverine

A sorozatok mellett illő, ha a filmek is képviseltetik magukat. Kezdjük az első önálló Wolverine-mozival, ami finoman szólva egyáltalán nem sült el túl jól. Éveknek és James Mangold többszöri próbálkozásának kellett eltelnie ahhoz, hogy sikerüljön végre helyreállítani a megtépázott Rozsomák renoméját. Bármennyire is értékelhetetlen a Deadpool-t is megalázó sztori, az azért tagadhatatlan, hogy az open creditbe sikerült némi kreativitást belecsempészniük. Afféle prequel a prequelben szerepet tölt be, ami szépen összefoglalja a két, háborúban edződött páros életútját.

Deadpool

Tavalyi év egyik nagy anyagi és rajongói sikere volt a Deadpool. Bizonyára bennem van a hiba – vagy túl garbós vagyok -, mert körülbelül a film feléig volt számomra igazán érdekes, felszabadító és újszerű. Utána viszont a túltolt, olykor kínos vakarásba hajló humor sokat rontott a teljes összképen. Az viszont tény, hogy nagyon jól sikerült adaptálniuk a karaktert: benne volt minden, amiért a képregény rajongók többsége - köztük én is - imádja ezt a neveletlen, erőszakos anti-hőst. Az főcím is hatásosan épített a Deadpool-ban rejlő pimasz, kifelé mutogató - negyedik fal lebontása - stílusból: konkrétan már az első percekben megnyugtatták a nézőt, hogy itt elszánt agymenésre kell számítani. Konkrétan a szereplők és a rendező nevét sem sikerült kiírniuk rendesen, a Ryan Reynolds fotójával ellátott címlap igazán kreatív meta-poénra sikeredett.

X-Men: Apokalipszis

Kezdünk mutáns túlnépesedésben szenvedni, ígérem, ez volt az utolsó! Szintén a tavalyi blockbuster szezonban került pont a fiatal mutánsok történetét elmesélő trilógiai végére, amire azért vagyok mérhetetlenül dühös, mert Bryan Singer-től ennél azért sokkal többet vártam. Számtalanszor bebizonyította, hogy ért a szórakoztató, ám kicsit mélyebb rétegű popcorn filmek elkészítéséhez – az X-Men: A kívülállók a zsáner egyik legjobbja -, és a mutánsokhoz való visszatérése is látványosan és okosan sült el. Erre a világ legidősebb és egyik legerősebb mutánsával olyan felületesen, közepes stúdiómunka módjára bánt el, hogy egyszerűen rossz volt nézni. Legalább a főcímet sikerült kreatívan a történet szolgálatába állítania. Ez a fajta „alagútutazás” az előző részekre is jellemző volt – ha jól emlékszem a régi generációs mozikban a DNS-láncot járták körbe -, itt viszont látványosan, feszített tempóban mutatták meg, hogy milyen társadalmi és technológiai fejlődésen ment keresztül a világ, amíg Apokalipszis az igazak álmát aludta. Ha a filmet nem is, ezt érdemes újra megnézni.

Trónok Harca

Az HBO duplázik a listán: a Westworld után a csatorna emblematikus szériájának is itt a helye. Ha van sorozat, amit nem kell bemutatni, akkor az George R. R. Martin regényfolyamának adaptációja, ami évről-évre - még ha hullámzó teljesítményt is nyújt - magas nívót képvisel. A titka szerintem a sokrétűségében rejlik: mindenki megtalálhatja benne azt, amit szeret, legyen szó fantasy panelekről, jó kis politikai kavarásról, látványos csatákról. A főcím pedig azon kevesek közé tartozik, amit sosem pörgetek át, mindig végignézem, mert azonnal hangulatba tud hozni. A szimfonikus zenével felerősített mozgótérkép segít helyre tenni a körképekre osztott történet egymástól távol eső helyszíneit. Külön kiemelném, hogy mennyire interaktív ez az animált világ, hiszen évről-évre a színtér bővülésével gyarapszik a főcím is. Emiatt csak én érzem szezonról-szezonra hosszabbnak a nyitányt?

Van kedvenc főcímed? Esetleg - biztos akad - olyan, ami lemaradt a listáról, de mindenképp rajta lenne a helye?