Ryan Murphy megint megcsinálta? Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon kedvelem a munkásságát, ezért vele szemben lágyszívűbb, megbocsájtóbb vagyok .A Scream Queens-t leszámítva - az nálam minden fricskája ellenére félrement - eddig minden ötletén kiválóan szórakoztam. Az American Horror Story a horror, az American Crime Story pedig a valóságon alapuló bűnügyek iránti érdeklődésemet elégítette ki. Erre a színes palettára iratkozott fel a FEUD, amiben Ryan Murphy afféle bulvár újságíróként a legendás Joan Crawford–Bette Davis viszályt élesztette fel. Figyelem: a Mi történt Baby Jane-nel? forgatásán SPOILERES képkockákra és érdekességekre bukkanhatsz.

Szerelemben, háborúban és az álomgyárban mindent lehet!

Marlon Brando, Ingrid Bergman, Humphrey Bogart, Alfred Hitchcock, Joan Crawford, Bette Davis. Csak néhány olyan halhatatlan idol Hollywood azon aranykorából, amikor az álomgyár, a varázslat, a filmművészet, a hollywoodi csillag jelző nemcsak olcsó, bóvli címszóként élt a köztudatban, hanem valódi jelentéstartalommal bírt. Nem vagyok technofób, semmi problémám nincs a fejlődéssel, hiszen teljesen felesleges fegyvertelenül küzdeni a digitális forradalom ellen, mégis jobban értékelem a harmincas-negyvenes évek filmkészítési szokásait. Akkoriban a filmtekercs minden képkockáját emberi kéz alkotta. Jelenleg fizikai helyett virtuális díszletépítés folyik Hollywoodban. Hozzáteszem: a VFX-et hihetetlenül profin használják. Na, de térjünk vissza a témánkhoz.

Szerintem az aranykor idején fejlesztették tökélyre a hollywoodi idol gyártást, ami manapság a hígabb verziójú, szitokszónak számító bulvár celeb-közösségként van jelen. Manapság nem a színészek, színésznők, közéleti szereplők ízlése, megjelenése, sugárzó attitűdje dominál, hanem a bulvár hatalma. Kevés olyan erős, magával ragadó díva tündököl a címlapokon, mint például Marilyn Monroe.

Ez nem azt jelenti, hogy a mai Hollywoodban és a sztárvilágban ne lennének meghatározó alakok, csak az a díva stílus veszett ki, ami maradéktalanul pulzált a FEUD című sorozat egyik emblematikus alakjában, Joan Crawfordban. A gyönyörű színésznő és szexszimbólum finoman szólva sem a visszafogottságáról volt híres. Imádta a rivaldafényt, a férfiakat és a filmszakmát. A vásznon mutatott teljesítményét az Akadémia Oscar-díjjal is jutalmazta.

Vele szemben állt Bette Davis, aki gyorsan kihátrált abból a szerepkörből, amit a kollégája képviselt (szexszimbólum), viszont sokkal jobban hasonlított rá, mint, amit bemert ismerni. A legendás színésznő, riválisához hasonlóan, szintén Oscar-díjat nyert. A Joan Crawforddal közös filmjükben nyújtott alakításáért jelölték is a Film Akadémia legrangosabb elismerésére. Kettejük között húzódó, megoldhatatlannak tűnő magánéleti konfliktus a Mi történt Baby Jane-nel? forgatásán csúcsosodott ki igazán. Ezt a kibékíthetetlen hollywoodi kapcsolatot meséli el Ryan Murphy.

A pilot narratívája magában hordozta a workaholic „betegségben” szenvedő készítő sajátos kézjegyeit. A főcím képi világa és aláfestő zenéje azonnal hangulatba hozott, az elbeszélés pedig kapott egyfajta bújtatott dokumentarista jelleget. Az interjúkba ágyazott karakterépítés népszerű eszköz az életrajzi ihletésű történetek ábrázolásában. Nézzük is meg, hogy miről van szó: a sztori a Mi történt Baby Jane-nel? forgatása előtt kezdődik. A 30-as évek két nagynevű sztárja, Joan Crawford és Bette Davis úgy tűnt, már túl vannak a karrierjük zenitjén. Előbbi a Pepsi vállalat tulajdonosának özvegyeként, a kameráktól visszavonultan élt, utóbbi pedig a Broadway-en kamatoztatta a csillogó tehetségét. De egyikük sem volt kimondottan boldog. Mindketten sóvárogtak a rivaldafény, a kamerák, a fűrészpor illatú díszletek után. Joan Crawford szüntelenül kereste azt a sztorit, amivel méltó módon visszatérhetett a filmszakmába. Egy dolgot egyikük sem gondolt volna soha: hogy mindezt együtt fogják megélni/megtenni. Olyannyira nem, hogy korábban egy interjúban Bette Davis azt nyilatkozta, hogy csak akkor fog egy filmben szerepelni a szőke dívával, ha befagy a pokol. Bár az alvilágban nem lett hűvösebb, mégis úgy döntött, hogy a film kedvéért Joan Crawford mellé szegődik. Mindketten szerintem afféle indián nyárként tekintettek erre a lehetőségre. 

Érdekesség, hogy akkora volt köztük a rivalizálás, hogy amikor Bette Davis-t jelölték Oscar-ra a közös filmjükért, Joan Crawford mindent elkövetett annak érdekében, hogy valamilyen úton-módon elorozza előle a dicsőséget. Ez meg is történt. Az egyik kollégája nevében - aki legyőzte Bette Davis-t a kategóriában - átvette a díjat, ezzel elérve, hogy az Oscar-gála teljes egészében róla szóljon.

Nem állítom, hogy a pilot nem szenvedett a túltelítettségtől, viszont egy Ryan Murphy-féle sorozat csak nagyon ritka esetben mérsékelt és visszafogott. Ötvenöt percben elmesélték a két sztár karrierjének csúcspontjait, megágyaztak a konfliktusuknak és előmelegítették az elkövetkezendő forgatási napok nehézségeit. A pilot alapján őszintén azt tudom mondani, hogy egyáltalán nem lennék a rendező, Robert Aldrich (Alfred Molina) helyében. Borzasztó nehéz, frusztráló és önuralom szaggató lehet(ett) kordában tartani a két egocentrikus dívát.

Érezhetően rengeteg háttérmunka van a sorozatban: az aranykor Hollywoodjának megidézése mellett a bulvárlapok címlapjai is előkerültek az archívumból. Erre a két komponensre erősen, és kissi (ön)kritikusan reflektáltak. Jól bemutatja, hogy a rivaldalét, olyan, mint a drog. A producerek, stúdiók Isteneket és Istennőket „csinálnak” a kiválasztott sztárjaikból, ami könnyedén függővé tehet bárkit. Joan Crawford is évekig ebben a figyelemelvonásban szenvedett. Nem tudott régi sikerekkel együtt megöregedni. Újra ünnepelt sztárként akart tetszelegni a díjkiosztók gáláin. Szépen rámutattak erre az egocentrikus, sikerorientált, rivaldahajhász létformára.

Hangsúlyos szerepet kapott hollywoodi stúdiók - ma már azért valamennyire jobb a helyzet - erősen férfiközpontú rendszerére. Csak a fiatalság eladható. Beszédes jelenetsorozat volt, amikor Alfred Molina próbálta eladni a filmtervét a producereknek. A plot mindenkinek tetszett, de eladhatóság szempontjából inkább a Natalie Wood-hoz hasonló fiatal színésznőkben látták a történet sikerét.

Joan Crawford (Jessica Lange): Mi lesz a desszert?

Hedda Hopper (Judy Davis): Nem lesz desszert. Már így is a diabétesz kerülget.

Hangzott el ez a nagyon beszédes, pikírt megjegyzés az újságírónő szájából, miután nem kapta meg a várt acsarkodást a Crawford-Davis kettőstől. Ez az egyetlen mondat szerintem hatásosan magába foglalja a bulvármédia elsődleges célját.

Maga a sorozat vizuális tálalása szerintem gyönyörű. Autentikus az a korszelet, amiben a történet játszódik. Az összképen erősen érezhető volt Ryan Murphy sajátos harsány stílusa.

A történetfolyam és az információadagolás tempóját a lassú jelző írja le a legjobban. Ráérősen, komótosan haladunk előre, emiatt könnyen vontatottá is válhat a végeredmény. Az a típus vagyok, aki szereti elhúzni az élményt, ezért közel áll hozzám ez a csendes, visszafogott, „izgalommentes” történetépítkezés. Emellett a téma is érdekelt, ami azért sokat hozzátesz az élvezhetőségi faktorhoz.

A szereplőgárda kiváló!

Amiben biztos voltam, hogyha sztori szempontjából esetleg nem is lesz kielégítő a FEUD, a színészgarnitúrában nem fogok csalódni. Ryan Murphyék szerintem nagyon jól castingolnak - anno Lady Gaga behozatala is jól sült el -, ami erre a sorozatra is igaz. A két ikon bőrébe bújó Susan Sarandon és Jessica Lange elképesztően érzik és uraljak egymást. Utóbbi a készítő kedvence is, előszeretettel ír neki olyan szerepeket, amikben ki tud teljesedni. Ezúttal is remekel.

Alfred Molina-t is jó ismét látni, szerintem passzol hozzá a két színésznő kegyei között himbálózó rendező szerepe. Catherine Zeta-Jones hosszú idő után egy hozzá méltó szerepben tündökölhet az évad további részeiben. Kathy Bates egyelőre csak epizódszerepet kapott, bár ő mindig képes emlékezeteset, maradandót alkotni. Ryan Murphy holdudvarának egyik nagyágyúja, Sarah Paulson pedig még a „pálya szélén melegít”. Várom, hogy feltűnjön. A játéka mindig új színt és lendületet csempész a sztoriba.

Verdikt

Számomra az idei pilotszezon egyik legjobbja a FEUD. Benne van minden, amiért szeretem a Ryan Murphy-féle világot. Ha tetszett az American Crime Story, és nem rettent el az álmoskás történetkibontás, akkor ajánlom a megtekintését. Biztos kitartok a szezon végéig.