Újonc-avató: Hatalmas kis hazugságok, avagy az Anyák Harca!
Az HBO megint belenyúl a tutiba? Reese Witherspoon, Nicole Kidman és Shailene Woodley garancia a sikerre, a minőségre vagy csak a nézőfogás hatalmas hazugságaként, kiemelkedő bérezés ellenében szerződtek le? Szerencsére csak a paradicsomban tökéletlen az élet, a sorozattal az első benyomás alapján minden rendben van. Figyelem, a kritikában nem titkolózom. Ha nem láttad még, akkor óvatosan olvass tovább!
Klasszikus, a Paradicsomban sem tökéletes az élet - motívum
Nagy reményekkel ültem le a HBO új sorozata elé. Egyrészt a kábelcsatorna neve eddig egyet jelentett a minőségi produktumokkal. Game of Thrones, True Detective, Westworld… Csak néhány példa a tartalomgyártó hosszú referencialistájáról. A csatornanevével és a rejtély, gyilkosság, titkok, családi dráma címkékkel engem azonnal megvettek. Nem volt kérdés, hogy „ott leszek” a premieren. A pilot alapján, megelőlegezett bizalommal, már most a fent említett szűk elithez sorolom a Big Little Lies -t. Remélem, hogy a finálé után is ugyanezen a véleményen leszek.
A három család(anya) köré szőtt első ötven perc elég erősre sikeredett, még úgyis, hogy a szokásos körképekre osztott történetábrázolási módot - minden családot és főbb karaktert igyekeztek határozottan, súlyozva bemutatni - a készítők is előszeretettel alkalmazták. Emiatt kicsit hektikusnak, olykor kapkodósnak éreztem a kisebb-nagyobb történetdarabokat. Nyilvánvalóan ötven percben nem kaphat mindenki kellő mennyiségű játékidőt, mégis hiányzott az egyensúly, a demokratikusabb időelosztás. Ennek ellenére a végeredmény, az összkép optimizmusra ad okot.
A karakterek igen, de a sorozat szerkezete nem hazudik. Sűrűn – és kicsit hatásvadász módon -, de összességében jól használták a flash forward-eszközt, amit azért tartok rizikós írói húzásnak, mert, ha nem megfelelően adagolják, akkor nagyon gyorsan olcsó, bóvli izgalomfokozóvá kophat. Ebben a szerkezetben már rögvest az első percben látjuk a jövőt – tippre az évad végét -, a brutális gyilkosság utáni nyomozást, ami a koncepció főtörzse. Minden más (előzmény)szál a végjáték köré csavarodik. A készítők nem árultak zsákbamacskát: villámgyorsan a néző tudomására hozzák, hogy ennek az idillikus paradicsomnak a homokos partjait is vértől habzó hullámok nyaldossák.
Lényegében az áldozathoz és a potenciális gyanúsított(ak)hoz közelálló helybéliek vallomásán keresztül mutatják be a történet főbb karaktereit, akikben a gyerekeik iskoláján kívül van még egy közös pont: komoly lelki sebeket viselnek. Ahogyan az emberek nagy többsége, ők is sérültek, szomorúak, csalódottak.
Nézzünk is körbe a paradicsomi szomszédságban
|
||
Madeline
|
Celeste
|
Jane
|
· A farkas falka vezére, az alfanőstény: Madeline szava a kulcs a beilleszkedéshez, a városban való „életben maradáshoz”. Még a gyerekek is könnyebben tudnak beilleszkedni, barátokat szerezni, ha a szüleik jóban vannak vele. |
· Külső szemlélő számára Celeste tökéletes álomélet él: gyönyörű, kiegyensúlyozott gyerekek, anyagi jó lét, szerető, gondoskodó, gyerekközpontú férj veszi körül. |
· Fiatal, gyönyörű, a város szabályaival és mikrotársadalom anarchiájával hadilábon álló új lakó. |
· Kívülről erős, magabiztos, összeszedett, de belül sebzett, érzelmileg labilis, tele megfelelési kényszerrel. |
· A fehér kerítés mögött komoly komplexusokkal küzd. A férje elnyomja-megfélemlíti, irigyli Jane-t, amit a tökéletesség látszatával ellensúlyoz. |
· Kívülálló státuszával magát a nézőt képviseli. Általa lépünk igazán interakcióba a főbb karakterekkel, és ő a történet eseményláncolatának fő elindítója. |
· A felszín alatt komoly érzelmi indulatok húzódnak benne. Az igazságérzetének elfojtott ereje hajtja előre. · Vágyik a független, erős nő szerepre -> ezért is sulykolja a lányának, hogy tanuljon tovább és ne függjön a férfiaktól. |
|
· Független, aki vélhetően a múltja elől menekül. · Az információöntés egy része rajta keresztül történik. |
Az HBO új sorozatának sok erénye van, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy izgalmas. Az első percekben olyan magas intenzitást éreztem, mintha egy feszültségtől megpakolt taposóaknára léptem volna. Nem volt meg a zsánerre jellemző pislákoló őrláng-feszültségadagolás, ami jót tett a tempónak, a ritmusnak. A suspense-kártyát az első negyedórában teljesen lemerítették.
Ennek eredményeképp a nyitójelent elemi erővel rántott be a történet origójába. Egyszerre voltunk a tragédia szemlélői és résztvevői. A magas intenzitású szenzitív élményben nagy szerepet játszott a sorozat technikai virtuozitása. A fényképezés mellett nagyon szép, bravúros megoldások jellemezték a történetet. Például az elején szerintem ötletesen keverték/mosták össze a belső POV-nézetet a külső „turista” szemszöggel. Szerencsére több ehhez hasonló finomságot is bevetettek a készítők. Például az a jelenet, amikor Shailene Woodley a flash forward énjének sarkában fut a parton, nagyon kreatívra és kellően rejtélyesre sikeredett. Egyszerűen tudni akarom, hogy mi vár rá a történet végén. Egy szó, mint száz: dráma létére a vizualitás formátuma is tele volt ötlettel, élettel. És ezt jó volt nézni.
Önmagában is nagyon érdekes szerintem a story-line időszerkezete: sem a néző, sem pedig a karakterek nincsenek igazán az adott pillanatban. Előbbi a történet idővonalához képest egyszerre kapja a jövőbelátást és a flashback-es hamis jelent, míg utóbbiak a tanúvallomásokon keresztül a múltat felidéző mesélőkként funkcionálnak. Egyelőre – a pilot alapján – a főbb karaktereknek sincs igazán jelenük vagy jövőjük. Egy adott eseménybe és annak körülményeibe vannak zárva, ami szerintem elég izgalmas koncepció. Kérdés, hogy ez hosszú távon fenntartható-e.
Külön tetszett, hogy a történet komoly téziseket állított fel, amiket, még ha egyelőre felületesen, de meg is kapargattak. Olyan szimbólumokkal van megrajzolva a script, mint a szülői hadviselés, az anyák harca, a fehér kerítés-effektus, a gyereknevelés. A készítők szögesdrótot húztak egy új háborús övezet, az iskola köré. Rengeteg középszerű vígjátékban lőtték már ezeket az iskolai szakszervezeteket, csoportosulásokat, ahol az anyukák- főleg a főállásúak - kiélhetik az elfojtott karrier iránti vágyukat. Kíváncsi leszek, hogy itt előtérbe kerül-e, és ha igen, akkor milyen mélységben.
Érdekesnek találtam, ahogy felállították az anyák láthatatlan világát, ellentétpárba állítva a karrieristákat (feminista) a háztartásbeliekkel (főállású). Mindkét zárt csoport mögött komoly ideológia húzódik, ráadásul egymás iránt rendkívül mézesmázos hidegháborús hozzáállással viseltetnek. Kölcsönösen irigylik és utálják egymást, más-más nézőpontból megközelítve. Amíg a karrierista szülő irigylik azt a – néha igazságtalan - megbecsülést, amit egy „rendes” anyuka kap, addig utóbbi arra az anyagi függetlenségre és erőteljes női kiállásra vágyik, amiben például a szakma által nagy becsben tartott tárgyalótermi cápa, Renata Klein (Laura Dern) részesül.
A háború csak most kezdődik!
A színkezelés is a maga nevében különleges. A trópusi napsütés nem kellemes, megnyugtató meleget, hanem a titkoktól és a balsejtelmektől átszőtt fakó őszi hangulatot áraszt. Minden pozitív szín eggyel sötétebb tónust kapott.
Reese Witherspoon és Nicole Kidman szívvel-lélekkel a történetben
A két hollywoodi sztárról elmondható, hogy minden színészi eszközükkel jelen vannak a történetben. Ebben sokat segített az is, hogy a pilot leginkább kettejükre helyezte a hangsúlyt. A kulcsszerepet érezhetően Madeline bőrébe bújt Reese Witherspoon kapta, a többiek egyelőre csak rezonálnak a karakter húzásaira. Nicole Kidman elegánsan, visszafojtott kitörésekkel ábrázolja a csapdába esett nőt, aki egyszerre van biztonságban és veszélyben.
Shailene Woodley-ban, ahogyan a Snowden - kritikában is említettem, sosem láttam azt a spirituszt, amit a közvélemény. Nem látom még benne a szakma új királynőjét, de ez nem jelenti azt, hogy tehetségtelen lenne. Ez hétköznapi, fiatal anya-szerep például jól állt neki. Kell még idő, hogy tényleg elhiggyem - talán a korából adódóan -, hogy anya, és nem egy ragaszkodó, szeretettel teli nővér. A szereplőgárdából külön kiemelném Alexander Skarsgård -ot. A Skarsgård színészdinasztia fiatal reménysége előtt nagy karrier állhat, feltéve, ha a jövőben elkerüli az esőerdőt (Tarzan). Amikor jelen van, egyrészt uralja a jeleneteit, másrészt sokat hozzátesz Celeste lelkivilágának (le)építéséhez. Szerintem ez az a jelenség, amikor a jól megírt karakterek képesek láncreakcióba lépni egymással. A viselkedése félelmetes ütemben vált át kenyérre kenhető, báránytürelmű családapából kicsit nárcisztikus személyiségbe.
Negatívum, hogy a karakterek túlságosan sztereotípiákból és archetípusokból építkeznek, de ezt lehet, hogy idővel „kinövik”, csak a pilotban érződött ennyire. A szokásos túltelítettséget – téma, cselekményszálak, karaktermennyiség - a széria nyitóepizódjában is érezni lehetett de ez nyilván, ahogy haladunk előre, egyre inkább lazulni, hígulni fog. Talán emiatt sem sikerült egyelőre senkit sem megszeretnem. A kontextus, a szerkezet, a hangulat többször is a Netflix-féle Bloodline-ra emlékeztetett. Ha feleannyira lesz jó, mint Kyle Chandler sorozatának első szezonja, akkor már érdemes volt végignézni.
Verdikt
A Hatalmas kis hazugságok szerintem határozott fellépéssel, kellő energiával és étvágygerjesztő információadagolással robbant be a HBO műsorkínálatába. Biztos ott leszek a folytatásnál, mert ebből egy nagyon jó sorozatélmény is kisülhet.