Előrebocsájtom, hogy M. Night Shyamalan új thrillere nem alaptalanul szolgált rá a nézők hozsannáira és a kiemelkedő anyagi sikerre. Minden megtalálható benne, amit a műfaj megkövetel, mégsem dobtam el tőle teljesen az agyamat. A probléma szerintem az utolsó húsz percben keresendő.

Jó kezdés után elkapkodott végjáték

Lehet, hogy megosztó leszek ezzel a véleménnyel, de M. Night Shyamalan mentális thrillerét nem tartom újszerűnek, zsánerújítónak meg pláne nem. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz lenne, csak ez az óriási siker valahol inkább a műfaj szégyene is, mint a film sikere. Az érdemei elvitathatatlanok, viszont érvényesült a vakok között a félszemű a király-elv. Nagyon-nagyon kevés minőségi thriller készül az álomgyárban. Utoljára engem Denis Villeneuve-féle Fogságban nyűgözött le, igaz, ő teljes más ligában és dimenzióban játszik. A filmjét a rendezői szemléletére jellemző markáns stílusjegyekkel – fullasztóan feszült atmoszféra – öltöztette fel, amit például A lány a vonaton regényadaptáció már nem mondhatott el magáról. Az az alkotás sajnos egy minden szívet, lelket és eredetiséget nélkülöző szappanhabos Holtodiglan-másolatra sikeredet. És itt a probléma: ebben a zsánerben születő alkotások az évek során feszültség és újszerűség nélküli iparos munkákká szelídültek.

Idén megváltóként érkezett M. Night Shyamalan, aki pont azt tudja és adja a műfaj rajongóinak – részben nekem is - amire régóta vágytak/vágytunk: egy kidolgozott, precíz történetvezetésű, feszültséget lihegő thrillert, ami a nézőt a saját fejébe kalauzolja el.

A történetünk főhőse Kevin, aki disszociatív önazonosság-zavarban szenved - ami nem egyenlő a skizofréniával -, vagyis a testében és a fejében huszonhárom személyiség lakozik. Ezek a csorbult „önképek” meghatározott esemény- és időperiódusokban adják át egymásnak a színpadot. Minden szituációhoz – nyugalmi vagy stresszes – más és más személyiség lett hozzárendelve, ezzel emelve a script ruganyosságát és a néző pulzusát. Épp ezért a Széttörve afféle viselkedési minták harca, aminek van egy elgondolkodtató oldala.

A főhősünk, mint minden mentális beteg, pszichológushoz jár, mert segítségre van szüksége. Nem igazán az állapota miatt, hanem, mert valaki a sajátjai közül szörnyű, kegyetlen tettre készül. A háttérben megbújt még egy eddig fel nem fedezett démonizált identitás, aki a vérszomjáról és a brutalitásáról híres. Ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni a sztoriról.

Nincs megállás!

A történetünk in medias res-módon kezdődik, ergo nincs sablonos, időhúzós felvezetés. Már a nyitójelenettel sikerült magas fordulatszámra feltekerni a dinamikát. Ez a felfokozott állapot nagyjából végig ki is tudott tartani. Bár jobban kedvelem a lassú víz, partot mos – történetvezetési elvet, a Split-nek jobban állt ez a kendőzetlen, adrenalin áztatta snitt-modell. Már a meglehetősen hálás témájából kifolyólag is nehezen lehetne elunni, de sikerült annyira patikamérlegen kimérni és kitölteni a nézőknek szánt feszültség-shotokat, hogy egy pillanatig sem lankad az ember figyelme. Öröm volt „mentálisan és idegrendszerileg lerészegedni”.

Minden pozitívum ellenére nekem a film utolsó kb. húsz perce nagyon nem tetszett. A záró szekvencia történetidegenként és hatásvadászként hatott, amit azért sajnálok, mert előtte autentikus és szerény snittvezetést láthattunk. Viszont a végjátéknál mintha maga a film is kereste volna a saját identitását. Zavarodottságában a thriller zsánert – átvezetés nélkül - felváltotta a horror, méghozzá annak is az elnagyolt, elkapkodott fajtája. Pedig, ha valaki, hát M. Night Shyamalan ért a rémisztgetéshez, a The Visit például remekül példázza a tehetségét. Ott sem játszott ki ilyen légből kapott kártyát. Itt sem kellett volna.

Az összképet nézve is az erősen B-szagúra sikeredett finálé teljesen indokolatlanul sült el. Ez a rendező-író mellett részben a mindfuck elvárással átszőtt zsáner hibája. A folyamatos teljesítménykényszer miatt már nem elég csak egy csavar az ilyen témájú/jellegű filmekben. A fordulat csavarjának a fordulata is kell, hogy a néző eldobja az agyát. Ezzel szerintem velem együtt sokan vitatkoznánk. Egy józan és feszült alkotás is lehet annyira emlékezetes, mint egy többfordulatos történet. Például nálam a Hetedik ezért minden idők egyik legjobb amerikai thrillerre.

A koncepció és script nem tört szét

Sokszor-sok helyen leírtam már, hogy legtöbb esetben a forgatókönyv és a karakterek kidolgozatlanságával vannak problémák. Itt ez a tézis szerencsére nem áll teljesen fent, mert az utolsó húsz percet leszámítva, jól meg lett rajzolva a szerkezet: a sztori háttérországát a mentális betegségből fakadó bizarr sötétség áztatja át, amit M. Night Shyamalan a rá jellemző fekete humorral jó érzékkel hígított fel. Ízig-vérig műfaji alkotás, de a jobbik fajtából.

A Széttörve esetében az arányokkal is óvatosan kellett bánni: ha túlságosan erőltetik a merész komponenseket, akkor a minőségi étel könnyen menzás-konzerves gyomorrontásba csaphatott volna át. A nagy törésig - utolsó húsz perc - a direktor erős kézzel fogta a gyeplő, ami nem lehetett könnyű feladat. Érezhetően a több személyiségek megjelenítését/szerepeltetését nem olcsó, plakátra szánt sallangos marketing dumának szánta - gondolom a producer igen. Komoly háttérmunkát fektetett a főbb identitásokba, akiket különböző archetípusokból állított össze. Találunk anyáskodó, erős akaratú nőt, egy tizenéves mentális szintjén álló, naivitástól túlfűtött gyermeket, keménykezű vezetőt, művészlelket és pusztító, sötét szívű szörnyet. Az ábrázolásuk pillérjeit nemcsak a nonverbális kifejezőeszközök adták, hanem a kétdimenziós figurateremtések is. Ebből kifolyólag a kevés szereplős történet egyik pillanatról a másikra átváltott élettel teli sokszínű karakter-karneválba. A személyiségjegyek ugyan alapvetően sztereotípiákból rajzolódtak ki, de ezt most nem rovom fel hibának. Értékelem a törekvést, hogy megpróbált háttereket készíteni, mert sok kollégájához hasonlóan az egyszerűbb cirkuszi megoldást is választhatta volna.

A koncepcióról általános elmondható, hogy átgondolt és felépített. A story-lineban két idegenvezető is mellénk szegődik. Az egyik Casey (Anya Taylor-Joy), akinek a szemén keresztül láthatjuk a félelmetes identitásváltásokat. Általa a néző sem tudja, hogy ki fog legközelebb benyitni a hozzá a vásznon, ami elég hatásos feszültségfokozó eszköz. A másik kulcskarakterünk Dr. Fletcher (Betty Buckley). A kissé töltelékkarakter-szagú pszichológus, aki kezeli a férfit, afféle támaszunk és szakmai tankönyvünk. Általa, ha felszínesen is, de megismerjük ezt a mentális betegséget. A hidegvére, a nyugalma erőt ad a nézőnek.

Mindenképpen nagy dicséret illeti James McAvoy-t. Eddig is tehetségesnek tartottam - a Mocsok a kedvencem tőle -, és sajnáltam, hogy a képességeit olcsó blockbusterekre pazarolja el, de hát érthető, hogy valamiből a Ferrarit is tankolni kell. Ezúttal beleadott mindent. A játékában nem éreztem izzadságszagot, mesterkéltséget, és ami a legfontosabb: ripacskodást. Rendesen kialakította a különböző személyiségekre jellemző gesztusvilágokat és viselkedéskultúrákat, így őszintén és komfortosan tudott közlekedni a karakterek között. Méltó és egyáltalán nem alárendelt partnere volt a vásznon Anya Taylor-Joy, aki szerintem már a Witch-ben is remekelt. Ha okosan választ szerepeket, akkor nagy karriert futhat be.

Megvalósításban, vizualitásában érezni a diszkont „filmtekercs” illatot. Nem csoda: mindössze tíz millió dollárból hozták össze ezt a többszörös őrületet. Kimondottan nagy mozgásterük sem volt: a játékteret két-három helyszínre fojtották le. Ez szerintem egyáltalán nem zavaró, a történet sem igényelte a folyamatos színtérváltásokat.

Az utolsó fél percben tényleg kapunk egy nagy meglepetést, amit sikerült a bemutatóig titokban tartaniuk - vagy eddig barlangban éltem, mert a premier előtt sehol sem olvastam róla. Érzésem szerint a Cloverfield-hez hasonló világot akarnak építeni, ahol a történetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz.

Verdikt

Hu, pontozni nagyon nehéz! Elképesztően sajnálom a végét, mert más befejezéssel kiváló szájízzel gondolnék vissza erre az alkotásra. Bosszant, hogy M. Night Shyamalan kihagyta az üres kapus ziccert. Hiába nem veszítette el a mérkőzést, fel kellett volna szántania a pályát. Örülök, hogy lassan, de biztosan visszatér, de ennél tud jobbat is! A Széttörve legyen most hét pont. Innentől kezdve ez a film legyen minta Amerikának. Ha évente születne két-három hasonló thriller, akkor újraélhetnénk a zsáner aranykorát.