A Dizájnerenhez hasonlóan az Üdvözöljük Norvégiában című sokatmondó alkotás is remekül példázza a filmművészet valódi erejét. Olyan létező problémáról mesél, ami folyamatosan rajzolja át az európai ember kollektív tudatát és az országok közötti határokat. A világ közös nyelve olyan üzenetet próbál eljuttatni hozzánk, amit nem ártana megszívlelni.

Kényes téma humorpácban áztatva

Látom már, hogy az Üdvözöljük Norvégiában elég megosztó film lesz, de ez az én olvasatomban egyáltalán nem jelent problémát, sőt! Fejlődést, változást és megoldást csak vita által lehet elérni, már persze csak akkor, ha minden vélemény mögött egyrészt saját gondolat, másrészt cáfolható vagy támogatható érvrendszer húzódik. Előre bocsájtom, hogy maga a történet teljesen ártalmatlan, csak az üzenet az, ami megszívlelendő.

Álljon itt először a hivatalos szinapszis: Per Primus Norvégia északi hegyvidékén él feleségével és lányával, és a generációk óta a család tulajdonában levő szállodát vezeti. Az átlagembernél kicsit radszistább, és nem bánik túl jól a pénzzel. Mivel a turizmus egyre kevésbé jövedelmező üzletág a környéken, Primus úgy dönt, hogy állami támogatással menekültbefogadó állomássá alakítja a vállalkozást. De a váltás nem olyan egyszerű, mint képzelte. A szállóba érkező, mindenféle nemzetiségű és vallású menekült között ott van Abedi is, az örök optimista Kongóból, aki eleinte mindenkit halálra idegesít, de egy idő után egyre nagyobb hatást tesz az egész család életére. Primus végül válaszút elé kerül: a pénz a fontosabb, vagy a barátság?

A narratíva ezt a komoly témát rengeteg önreflexiós ékszerrel öltöztette fel, ami szerencsére nem a szuvenír boltból vásárolt giccses darabokból, hanem drágább gyémántokból áll. Egy példa erre: a menekülteket elszállásoló félkész, lepukkant, infrastruktúra szempontjából a versenytársaktól alaposan elmaradó üdülőlétesítmény falára a Gulag feliratú molinókat aggatták ki. Emellett elhangzanak olyan humoros kérések is a bevándorlók szájából, minthogy szeretnének egy PlayStation-t vagy egy LCD televíziót. Mintha ez lenne a legnagyobb problémájuk.

Rune Denstad Langlo új filmjének a pitche talán így szólhatott: fogadjuk el és ismerjük meg egymást. Oké, aláírom, hogy ennek így nagyon prospektus szaga van, mégis nekem ezt üzente. Szó sincs arról, hogy a direktor a saját világnézetét erőszakosan próbálná ráerőltetni a nézőre, mert azzal inkább ártana, mint használna. Inkább az volt a célja, hogy a már meglévő ismereteinket, érzéseinket, betonba vésett világnézetünket kiegészítse egy másik látásmóddal, amire ha csak egy kicsit is odafigyelünk, akár többek is lehetünk.

Ehhez a törekvéséhez a feelgood töltetű dramedy műfaj abszolút passzolt. Amikor már épp kezdtünk volna kényelmetlenül feszengeni a székben, akkor érkezett egy megmosolyogtató jelenet, ami kellemesen bugyborékoló pezsgőtabletta módjára oldotta fel a lelkünkben és szívünkben felhalmozódó negatív víruscsomókat, fogyaszthatóbbá téve azt a nagyon komoly (emberi)problémát, ami a történet morális csakrájában folyik.

A történetexpozícióban is olyan figura áll a fókuszban, aki az európai gyűlölethullám egyik hangadója is lehetne, magyarán szólva negatívan vélekedik a bevándorlókról. Az ő motivációja a pénz - hiába nem tud bánni vele -, hiszen ha sikerül befogadásra alkalmas komplexummá nyilváníttatni az üdülőjét, akkor azzal elérheti az anyagi függetlenséget és végre valóra válthatja az álmait. Csakhogy komolyabb célja nincs. Tipikus lusta ember, aki álomvilágban él. Az ambíciói talán meg is lennének, de egyáltalán nem tüzeli magát arra, hogy változtasson az életén. A bevándorlási hullám azonban felrázta körülötte lévő állóvizet. A háború és annak következményei nem csak a szülőföld nélküliek életében hozott változást, hanem az övében is. Annyi különbséggel, hogy az életére pozitívan hatot a válságos Európai helyzet: nagyobb célt és motivációt kapott.

Szerencsére a script a motivációváltozást, a történet- és a személyiség fejlődést egyáltalán nem sallangosan, sziruposan teszi. Ezt imádom leginkább a skandináv filmekben. Még ha olykor félre is csúszik a végeredmény, mindig törekszenek az önazonosságra, révén az élet csak néha végződik happy end-del. A boldog stáblista után vannak a valódi problémák, csak arra már senkit sem kíváncsi. Itt nincsen egymásra borulás és nemes karakteridegen önfeláldozás. Egy igazi személyiség csak nehezen és kicsit változik. Pont ez a problémám az amerikai romantikus vígjátékokkal. Az ott látható figurák olyanok, mint a régi kifordíthatós kabátok: a film elején még pirosak, a végére már zöldek. A minden átmenet nélküli váltás teljesen indokolatlanul hat, mert az élet szerintem nem így működik, és ezt az Üdvözöljük Norvégiában nagyon szépen alá is húzzák.

A nagymértékű önazonosság mellett önvizsgálat is jelen van a sztoriban, ami fontos és meghatározó eszköz arra, hogy az enyhe, de a mégis jelentős paradigmaváltás zökkenőmentesen menjen végbe.

Nem állítom, hogy komoly sztereotípia-rombolások lennének a filmben, de az tény, hogyha árnyaltan rávilágít arra, hogy minden kontextus függő. Ha kiemelek néhány tragikus eseménysorozatot és kellően felnagyítom, akkor a teljes összkép is kap egy másik, sötétebb színt, ami nem biztos, hogy a valóságot ábrázolja. A komoly társadalmi témákat és emberi hozzáállásokat boncolgató dráma nem lenne teljes ízléses humor nélkül, ami amolyan jin-jang módon ballance-ban tartja az egész történetet. Tényleg csak ajánlani tudom!

A cselekményvezetés is okos, racionális jelenetek fűzéréből tevődik össze. Magam részéről elmondhatom, hogy egy pillanatig sem untam el, végig egyenletes tempóban haladtunk előre. Objektivitását és a skandináv filmekre jellemző távolságtartó vizuális hideg kékségét végig álarcként viseli magán. Bevándorlókat korlátozó törvény ide vagy oda, a történet egyetlen és igazi antagonistája a kegyetlen háború, ami családokat szakított szét, barátságokat tett tönkre és egzisztenciákat rombolt le. Ezt szerintem sosem szabad elfelejteni.

Verdikt

Nem véletlen, hogy Rune Denstad Langlo – aki nem csak rendezte, írta is – alkotása nyert el a göteborgi fesztivál legjobb skandináv filmjének járó díját. Amellett, hogy végig kellemes közegben tartja a nézőt, olyan kényes kérdéseket feszeget, amiről beszélni kell. Egy kicsit talán tanítani is tud, ha engedjük neki.