A Netflix végre közétette az új sikergyanús produkciójának, A Series of Unfortunate Events első teljes szezonját, amit még (szerencsére) továbbiak fognak követni a sorban. A három balsorsú árva története azon kevés sorozatok közé tartozik, aminek a megítéléséhez bőven elég egyetlen epizód megtekintése. Nekem nagyon bejött!

Megkezdődött a balszerencse áradása

Először is: Neil Patrick Harris a világon bármit el tud játszani. Ha kell trükkös csajozó gép (Így jártam anyátokkal), mániákus vágyakozó (Holtodiglan) és szórakoztatóan romlott gyám Olaf grófként. Másodszor: szerintem a sorozat már most klasszisokkal jobb, mint Jim Carrey-féle verzió, pedig a mozis feldolgozást is kedveltem.

A stream tartalomgyártás fellegvárának számító Netflix nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy feldolgozza Lemony Snicket tizenhárom részes könyvsorozatát. Az első évad az első négy kötetre fókuszál, ami eléggé kegyetlennek tűnik. Nem olvastam a forrásműt - ha valaki köztetek igen, kíváncsi lennék a véleményére, megéri-e elkezdeni -, viszont embertelen feladatnak tűnik ilyen terjedelmes cselekményt feldolgozni. Csak azért nem félek, mert a Netflix kezében van a gyeplő, ők pedig nem szoktak silány fércművekkel csalódást okozni. Most sem tették.  A pilot kellőképpen erősre sikeredett, bár biztos vagyok benne, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Már csak a műfaji eszközeivel, megjelenésével és a végletekig szürreális mivolta miatt jócskán kilóg a mainstream sorozattömegből, de ez egyáltalán nem is probléma. Minél másabb valami, annál izgalmasabb.

A kezdés alaposan megágyazott a későbbi, bizonyára kegyetlenül szórakoztató folytatásnak. Megismertük a három árva gyerek családi háttértragédiáját - egy tűzvészben elvesztették az otthonukat -, majd végignéztük, ahogyan kénytelenek az egyetlen élő rokonukhoz, Olaf grófhoz költözni. A (musical)színészi szakmát űző gróf csak a nagy vagyon miatt hajlandó megosztani a nem kimondottan gyerekbarát kastélyát a gyerekkel. Hamar bebizonyosodik, hogy ebben a világban hajléktalannak is jobb lenni, mint Olaf rokonának.

Nálam az első rész a zseniális és a fárasztó kategória mezsgyéjén mozog. Fantasztikus képi-és történetmesélési megoldások vannak benne, az expozíció remeknek tűnik, vizuális szempontból kifogástalan, mozis színvonalú. Érezhetően nagy hangsúlyt fektettek a negatív, reményvesztett, szeretethiányos atmoszféra megteremtésére. Végig olyan hideg, acélszürke szűrőn – a meleg színek fáradtan fakultak, a hidegek egyenesen jegesek - áradnak a balszerencsés jelenetek, hogy öröm nézni. Pedig a mesélő – narrátor végig elkísér minket – az elején igen markánsan kijelentette, hogy ez nem az a sorozat lesz, ami után mosolyogni fogunk. És ez tényleg így van. A fentebb említett, a normálistól elrugaszkodott szürreális narratíva pedig csak hab a tortánk tetején. Egy idő után ezek a szándékosan mesterkélt, teátrális színházra hajazó jelenetek és szereplőbeállások zsibbasztóan is tudnak hatni, ha az ember túlságosan fáradtan, kevésbé befogadóan ül le elé. Végül nálam szerencsére sikerült a nézős-kategóriába billennie a mérlegnyelvének

Ami a színészeket illeti: a gyerekek az első rész alapján jó választásnak tűnnek, nem idegesítenek, Neil Patrick Harris valósággal lubickol a gonosz gyám szerepében, Patrick Warburton pedig zseniális függeléke a történetnek.

Verdikt

Kiváló kezdés, jöjjön a folytatás, amit a hosszabb filmélmény szempontjából heti lebontásban fogok nézni és értékelni. Attól kérdezném, aki látta a teljes évadot: ez a minőség, hangulat és lendület ki fog tartani a szezon hátralévő részében is?