Az FX új szériájának pilotja igencsak paradoxra sikeredett: rohadt jó volt, csak magam sem tudom, hogy miért szippantott be ennyire. Elképesztően igényes és összetett munka, ami a lelket és a szívet sem mellőzi, mégsem hiszem, hogy csak Tom Hardy miatt mindenki kitartana a végéig. De cáfoljatok rám!

Kosztümbe bújtatott tabuk

A tabu szó a polinéz kultúrából származik, egészen pontosan a tongai nyelv lenyomata, ami egyaránt leképezhető társadalmi és vallási témákra is. Modern, felvilágosult világunk ezeket a tabukat teljesen máshogy, afféle megszegendő parancsolatként tartja számon, hiszen előszeretettel szeretünk mindent megosztani magunkról. Az, hogy ez mennyire jó vagy rossz, teljesen szubjektív, mindenki a saját világnézete és erkölcsi rendje alapján ítélje meg.

A Taboo című sorozat is körbe járja ezt a témát James Delaney (Tom Hardy) mítoszával, amiről eddig csak elfojtott hangú suttogásokat és vad pletykákat kaptunk. Emiatt a vészjósló jelző illik leginkább a Taboo-ra: a tiszta játékidő minden pillanata magába hordozza a sorsfordító történet-és karakterváltozásokat. Már a kezdés sem szarozott: klasszikus görög eszközökkel operálva in medias rex – módon behozták az életünkbe az „élőhalott” – látszólag vadembert - James Delaney-t, amikor egy komor, sötét, eső áztatta napon visszatért szülővárosába. És hogy miért tért vissza a harmadik világból a „civilizációba?”  A bomlott elméjű édesapja halála és a porból, kőből, szenvedésből felépített hagyatéka. Egyedül csak James Delaney tudja kellő erővel és makacssággal érvényesíteni az akaratát arra a „talpalatnyi” földre, aminek az értéke az Anglia-Amerika közötti érdekellentétek miatt az évek során többszörösére felértékelődött. És ha van valaki, aki borsot tud törni mindenki orra alá, az James Delaney. Méghozzá olyan vad kegyetlenséggel teszi, amit öröm nézni. Hiába nem dörrent el az első bő ötven perces epizódban egyetlen pisztolylövés sem, mégis végig feszült és puskaporos volt a hangulat. Ilyenre nem sok példát látunk már sajnos, mert a szemfényvesztésbe vetett olcsó hit a legtöbb esetben felülírja a kiválóan dialógusok és a mítoszteremtés szerepét, pedig hosszabb távon úgy gondolom, hogy script élesebb lőszer a CGI-nál. A Taboo tökéletes példa erre: a rövid, de annál halálosabb szavaktól a főhős lehelete kegyetlenül vérgőzössé vált. A fenyegetőzései kellően megírt súlyt, a mondatai hiteles – gyűlölöm ezt a kifejezést – tartalmat kapott, emiatt tényleg elhittem, hogy ez az ember bármire képes puszta kedvtelésből is. Ha pedig komoly motiváció véget kell fel reggelente az ágyból, akkor a kis kikötő várost már csak Isten mentheti meg a haragjától és a tetteitől.

A vadállati vonal mellett a mítoszteremtés tetszett a leginkább. A pletykák, afféle story-bankként komoly hitelt adtak a jövőre nézve. Nem éreztem hatásvadásznak, még akkor sem, ha benne lehet a pakliba, hogy az írók nem tudják megütni azt a várakozási szintet, amit most elhintettek a nézőknek. De ne legyen igazam.

A látvány mellett sem mehetek el a recsegő fiákeremmel, ugyanis klasszikus televíziós helyett inkább mozis volt. A tervezésnél nagy odafigyelést kapott a korrajz: kellően hangulatos, sötét és piszkos lett a végeredmény. Érezni lehetett a piszoárból származó szűrős vizelet szagot, a levágott, vérben tocsogó hús „illatot”, az esőtől nedves földet, és a dohos Delaney házat őrülettel terhes levegőjét.

Minden pozitívuma mellett mégsem sikerült úgy kikötnöm a sorozat mellett, mint szerettem volna. Végig fogom nézni, ez nem kérdés – már csak Tom Hardy miatt is -, csak az a megfoghatatlan, leírhatatlan plusz mégis hiányzott, amitől valódi katarzis élményem lett volna. És hogy miért van ez? Erre nehéz válaszolni. Többen szerintem a cselekmény lassúságában kereshetik a „megoldást”, de jómagam pont az ilyen lassú víz, partot mos- narratívájú alkotásokat kutatom. Összességében valahogy kevésnek éreztem. És itt most nem az a gondom, hogy hiányoztak a klasszikus pilot-betegségek, mert semmit és senkit sem akartak a kelleténél gyorsabban felvázolni, megmutatni, ettől pedig ugyan ráérősebb lett a dolog, de üres is. Mohó módon, ilyen felvezetés mellett, legalább egy kis apró történetablakot nyithattak volna a főszereplő múltjára. Az aktív cselekmény szál – halálos kimenetellel kecsegtető viszály a Kínára kaput nyitó föld miatt – sem igazán haladt, bár a végén azért kaptunk egy cliffhanger-t, ami cselekmény szempontjából feszesebb folytatást ígért. Az egész olyan volt, mintha egy nagy családi album lapjait nézegetném.

Halványabb figurák

Az első epizód szinte csak James Delaney-ra helyeződött ki. Nem véletlen: az egész történet kohéziós ereje az ő személyében rejlő kiszámíthatatlan vadság és borzongató őrület, amire jó párszor felhívták a figyelmünket. Tom Hardy-t a Legendáig nem szerettem. Inkább jó képű frontembernek tartottam, mint valódi tehetségnek, ám azóta jócskán megváltozott róla a véleményem. A visszatérőben is szerintem ő a volt a jobb. A jelenleg aktív fiatal hollywoodi generáció egyik legjobbja. A Taboo-ba pedig nem csak vezérszínészként, hanem producerként és íróként is kivette a részét. A karaktere nagyon pontosan meg lett szerkesztve, csipetnyi őrülettel megfűszerezve. Energiától és lendülettől pulzál a figurája. A probléma, hogy a többiek mellette nem kaptak elég teret és időt, hogy kibontakozzanak. Bőven van idő, és bizonyára jobban is ki lesznek dolgozva a karakterek. Főleg a testvérével való viszonyára, illetve Jonathan Pryce-ra vagyok kíváncsi, aki A Karib-tenger kalózai után nem kormányzóként, hanem a Kelet-indiai Társaság vezetőjeként tetszeleg. És egyáltalán nem elégedett, hogy Tom Hardy feltűnt a sakktáblán.

Verdikt

Összességében tabudöntögető módon kezdett a sorozat, ami kiváló filmélménnyel kecsegtet, csak bírják puskaporral és tudjanak felnőni a belengetett vízióhoz. Részemről ez most kőkemény 10/8-as eredményre volt elég. Még több hasonló kosztümös sorozatot szeretnék látni.

A J Á N L Ó

Ha tetszett a Taboo, akkor az alábbi koszos és mocskos kosztümös történeteket tudom ajánlani:

                                    Frankenstein                                        Ripper Street