A Disney mesefeldolgozó gépezetének újabb darabja, A szépség és a szörnyeteg már két hete rekordokat döntöget a pénztáraknál, és hódítja meg az animációs mese szerelmeseinek szívét. Meg tudom érteni, hogy miért kedvelik sokan, mert mint adaptáció tűpontos, viszont folytonosságban, történet kibontásban és önállóságban már nem teljesít jól a film. Kimondottan unalmas.

Jó vagy rossz a hajszálpontos történetmesélés?

Ez a legnagyobb kérdés, ami előrevetíti azt a témakört is, miszerint a nézőknek/rajongóknak/kritikusoknak soha semmi sem elég jó. Ha koherensen, lineáris eseménylánc módjára követi az eredeti forrásanyagot, az a gond, ha viszont merészebben nyúl a történethez, esetleg új megvilágításba helyezi, más szemszögből mesél, akkor meg az. Sarkosan fogalmaztam, mert semmi sem ennyire egyszerű és világos, de valahol a kettő között lehet az igazság. Nekem például a Demónában pont az tetszett, hogy más irányból vitte vászonra azt a klasszikus tündérmesét, amit ezer évvel ezelőtt a testvéremmel rengetegszer megnéztünk egy-egy mesedélutánon. Sajnos az a film rengeteg sebből vérzett, kezdve a borzasztó gyenge forgatókönyvtől, de szigorúan csak a téma megközelítésből vizsgálva a Csipkerózsika újragondolását, egyáltalán nem tartottam rossz elgondolásnak. Csak túlságosan sziruposra és giccsesre sikeredett.

A szépség és a szörnyeteg esetében - talán nem mertek kockáztatni - pontosan követték a mesekönyv és a rajzfilm eseményeit, ami abszolút tisztelettudónak és hagyományőrzőnek bizonyult. Láthatóan és érezhetően igyekeztek visszaadni mindazt, amit a rajongók elvárnak, révén A szépség és a szörnyeteg az egyik leghíresebb Disney-mesék egyike. Sok minden forgott kockán, talán emiatt is fojtottak el minden új ötletet, morális megközelítést és koncentráltak csak az alapmű minél pontosabb másolására. Nehéz is kiemelkedő sarkpontokba kapaszkodni, ugyanis ez a nagyfokú biztonsági játék nagyon egysíkúvá és kiszámíthatóvá tette a végeredményt. Nincsenek nagyobb kilengések se negatív, se pozitív irányba. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a film, mert nem az, csak nem kell rá különösebben figyelni, mert úgyis tudod, hogy mi fog következni.

A probléma - legalábbis nálam -, hogy teljesen felesleges a film. Minden, amit mutatnak, azt már „pár évvel” ezelőtt már láttam, méghozzá sokkal masszívabban, szerethetőbben kivitelezve. Emellett ráadásul sajnos üresre és unalmasra sikeredett. Nem a szív vagy a lélek hiányzott – sok azért így sem volt benne -, hanem az a megfoghatatlan varázslat és morális üzenet, ami a mesét a halhatatlan klasszikusok közé emelte. Utóbbi, amíg gyermeki köntösbe bújtatva kevésbé érződött szájbarágósnak, addig itt nagyjátékfilmként, viszonylag magasabb korosztályt is célozva eléggé demagógként – a belső a fontos, nem a külső; az olvasás fontossága - csengett. Talán emiatt érezni, hogy a script eléggé sallangos, kockázatmentes, a jelenetszövetek pedig unalmas fonalakból állt össze.

Azon gondolkodtam, hogy nem lehetett volna a hagyományőrzést és a „mondanivalót” aktualitással felfrissíteni? Maga a történet mögött meghúzódó morális gerinc szerintem a jelen események miatt fontos, markáns kulcsszerepet tölthetett volna be. Nincs kompetenciám megmondani, mit kellene csinálniuk, nem is akarok okoskodni, csak ilyen téren üres szócső a film. Az ehhez hasonló, „varázserővel” bíró alkotásokkal lehetne kapukat nyitni - például az elfogadásra, a felszínesség levetkőzésére - a fiatalabbak előtt, és ha nem is mélyebb szinten, de reflektálhatna - természetesen politikamentesen - a világra. Akár ez lehetne a blockbusterek új feladata.

A karakterek is egyszínűek. Hiába mozgat sok szereplőt a történet, végig csak Belle-re és a Szörny kapcsolatára fókuszálnak. Ezzel nem is lenne semmi gond, hisz ők a drámai konfliktus motorjai, csak ahogyan az üzenetek, úgy a jellemek is eléggé kifestőkönyvszerűek. Az életben egyetlen személy sem ennyire egyszerű, világosan körbehatárolt. Mivel ez egy gyerekmesén alapuló blockbuster, ettől el lehet tekinteni, nem is ez húzza le a végeredményt.

Ezen a koncepcióstruktúrán a musical betétek sem sokat segítettek.  Amíg például A dzsungel könyvében jól bele tudták illeszteni a történet sodrásába, addig itt azt éreztem - főleg a közepe táján -, hogy a dalok felcsendülésével megtörik a dinamika, félrecsúszik a sztori mesélés ritmusa, és egy-egy élesebb vágás után – valamikor csak azzal tudták megoldani az átmenetet - , mintha maguk a karakterek is „kiesettek” volna a szerepükből. Nem azt rovom fel a filmnek, hogy miért tették bele, hisz az autentikus adaptációhoz kellettek az egyébként kiváló és jól megkomponált dalok, csak a helyüket kellet volna jobban megtalálniuk, és időzíteniük.

Ezen hibák összessége pedig azt eredményezi, hogy A szépség és a szörnyeteg sem több a középszerű blockbuster-nél. A forrásanyaghoz hű koncepció miatt tényleg nehéz hibáztatni - szigorúan, ha csak ezt vizsgáljuk, akkor hajszálpontos film -, viszont egyetlen jelenet sem árulkodik eredetiségről, különlegességről.

Látvány, díszletek és jelmezek szempontjából viszont gyönyörűen felépítették a varázslatos kastélyt és a szemellenzős kis falut. VFX szinten sikerült életet adni az aranyos kis szereplőknek, a „gonosz” Szörnynek.

Mindenképp jó döntésnek tartom, hogy a készítők a forgatókönyv „játékát” Emma Watson-ra építették, akibe szerintem most azok is beleszerettek, akik eddig hideg közönnyel követték a színésznő pályáját. Belle-hez hasonlóan Emma Watson is a szomszéd lány - megtestesítője. A belőle áradó természetes bájból, szépségből, könnyedségből és érzékenységből szépen merít a narratíva. Konkrétan a fentebb ecsetelt unalmasság is akkor csillapodik kicsit, amikor jelen van. Nem játszik nagyot - nincs is ehhez elég mozgástere -, de a kisugárzása kiragyog az animált háttérből. Emma Watson azt jeleníti meg, amiről a film szól: a belső szépséget. Dan Stevens méltó partnere a színésznőnek: szépen megjelenítette az átmenetet az érzéketlenség és a szeretet között.

Verdikt

Összességében korrekt darabra sikeredett A szépség és a szörnyeteg, ami elég nívós helyet foglal el a középszerű-kategóriában. A címet ismerve senki sem vetődhet árnyékra: a film pontosan azt adja - gyengébben -, amit a klasszikus rajzfilm is nyújtani tudott. Nem volt kidobott idő, amit rászántam, de a jellegtelensége és az üresjáratok miatt azt is érzem, hogy akkor sem lennék szegényebb, ha nem néztem volna meg. Ha már A szépség és a szörnyeteg a téma: nagyon ajánlom a francia verziót Léa Seydoux-vel a főszerepben. Igazi kuriózum.