Jobb később, mint soha. Ez a klasszikus mondás rám is igaz: végre sikerült megnézem a 2014-es naptári év golyószaggató alkotásának folytatását. Biztos vagyok benne, hogy többen is láttátok már, és olvastatok is a témában nem egy recenziót, ezért nem annyira repetitív jellegű kritikával készültem – több fontos történeti sarkpontnál véleményt fogok formálni a második felvonásról -, inkább John Wick zsánerre gyakorolt hatására térnék ki, mert szerintem nagyon jó és működőképes irányt képvisel.

John Wick a műfaj forradalmára!

Rambo, John McClane. Két olyan márkanév, akik megtestesítenek mindent, amit az akciózsánerben szeretünk. Tökösek, erősek, megállíthatatlanok. Nincs köréjük bonyolultnak, drámainak szánt érzelgős sztori kanyarítva. Egyetlen pisztoly.  Néha ennyi is elég a sikerhez. Nyilván semmi sem fekete vagy fehér. Ellenpéldának szerintem ott van a Halálos fegyver-franchise, ami bebizonyította, hogy lehet normális történettel körülölelni az akciófilmes paneleket.

Bevallom, hogy rettegtem a folytatástól. Nagyon szerettem az első rész felszabadítóan üde teljesítményét, emiatt nem akartam, hogy a nagy sikertől – kritikai/nézői/anyagi - megrészegülve elkövessék azokat az ambiciózus hibákat, amibe szinte az összes folytatás belecsúszik. Ugyan John Wick sem mentes a hivalkodóbb attitűdtől, viszont a „többet – nagyobbat - véresebbet” - elvet sikerült javukra fordítani. A végeredmény: egy kétórás, adrenalintól lüktető kaszkadőr-show. Nem is bírtam ki mozgás nélkül – szinte végig doboltam a szék karfáján - végignézni a filmet. Egész egyszerűen átragadt rám az az eszeveszett tempó, amit John Wick diktált.

Suszter maradjon a kaptafánál!

Ezúttal, szerintem jó érzékkel, kihagyták a sztoriból a drámai komponenst, amivel például az első rész esetében azonosulni tudott a néző. A kiskutya meggyilkolása ösztönözte John-t arra, hogy térjen vissza a szakmába. A cuki, négylábú kisbarát a férfit a szeretett nőre emlékeztette, akit fájt elvesztenie. Ez olyan motiváció volt, amit egyrészt elbírt a történet, másrészt nem volt zavaró.

A második részbe jóval kevesebb lelki tétet tettek bele a scriptbe, és ez szerintem jó döntésnek bizonyult. A dráma kiválásával párhuzamosan előtérbe hozták az ígéret elvének erősségét. Ezt nagyon szépen kidomborította a legendás olasz maffia családokra/filmekre jellemző stílus. Amíg az első felvonást az orosz alvilágra jellemző vad, állatias sztereotípiákkal díszítették fel, addig a folytatásban nemcsak öltönydivat szempontjából kaptam meg az olaszos kifinomultságot, eleganciát. John Wick méregdrága zakóját erős golyóálló erkölcsi világgal bélelték ki. Ez nagyon jót tett a sztorinak, még akkor is, ha a főantagonista motivációját iszonyat súlytalanra és közhelyes pillérekre építették. Csakúgy, mint a szinte nulla érzelmi/drámai-szálat. Ezutóbbinak a hiányát róják fel legtöbben a film legnagyobb hibájának. Engem egy percig sem zavart, sőt kifejezetten örültem, hogy kapunk egy olyan bosszú motívumtól átszőtt leszámolás mozit, amiben lényegében csak az életben maradás és a becsületkódex szentsége a tét. Egy percig sem akart belépni olyan zónába, ahol John-nak nincs helye. Annyira autentikusan ismerte saját magát, a belső origóját, hogy azt öröm volt nézni.  

Így második vizit után azt gondolom, hogy ez a stunt orientált irány fel tudja frissíteni, vagy akár meg is tudja reformálni a zsánert. Igaz, ehhez kellenek a jobb folytatások is. Példának nézzük meg a Taken-t. Amennyire újszerű volt anno ezzel „meztelen bűvészmutatvánnyal”, annyira sikerült nevetség tárgyává válnia a repetitív folytatásokkal, hogy teljesen tönkretett egy jól működő koncepciót. De ez a stunt-irány nagyon passzolt Liam Neeson-hoz is. Szerencsére John nem szenved Bryan Mills-szindrómában.

Chad Stahelski impozáns karriert és hatalmas kaszkadőri tapasztalatot tudhat a háta mögött, ami szerintem a John Wick legnagyobb erénye. Az akciószekvenciák minden snittje kíméletlenül erővel, precizitással és határozottsággal profitál ebből, amihez az átütő mozgáskoreográfia mellett kellett az a hosszú „edzőtábor”, felkészülési szakasz, amin Keanu Reeves alázatosan, szorgalmasan részt vett.

Különös kettősség van jelen a filmben: hiába tűnt valószerűtlennek a golyózáporos közelharci orgia a vásznon, valahogy még is elhittem, hogy amit látok, az valóságos. Hús-vér emberek professzionális szaktudással verték véresre egymást. Nyakatekerten, kettős prés alatt fogalmazva – jelentsen bármit is…-: ez a szürreális racionalitás John Wick legerősebb fegyvere.

Kiemelném a vágást, ami sokat hozzátett az akciójelenetek fogyaszthatóságához. A vágószobában szerencsére nem szabadult el az olló, nincs szanaszét szabdalva, a jelenetek koherens egységet képeztek. Lefojtott kamerarángásoknak köszönhetően láttam, hogy mi történik.

Így kell amúgy egy gyenge script mellékhatásait szépen ellensúlyozni, feloldani. Nincs szükség túldíszített, barokkos-hatású, operai drámák végjátékára hajazó végmonológok és papírszáraz dialógok megírására, vagy nagyívű történetszerkezetre. Ha egy fecske nyarat nem is, de egy ember-egy fegyverrel komplett, szórakoztató folytatást bőven képes véghezvinni.

Ez az új zsánervonal Magyarországon is felütötte a fejét: a Cop Mortem rendezője is a kaszkadőrvilágból ült át a rendezői székbe, és bár az a filmet nem lehet egy lapon említeni John Wick-kel, akció szempontjából működni tudott. Több ilyen koncepciójú alkotásra lenne szükség, ahol szándékosan felületes a script. Egyszer sem éreztem azt, hogy szükség lenne mélyebb motivációs rétegre. Sőt: ha belekezdenének egy álmoralizálásba, az lenne igazán kínos.

A készítők továbbra is kiemelkedőek a mítoszteremtésben. Az első felvonásnak is ez adta meg az egyik erős báját. Megkerülte a sablonos paneleket, a vezérkarakter hagyományos megítélését. Rettegtek, féltek tőle. Rémkirály legendájának felütéssel kezdődött a folytatás, amivel azonnal, erőlködésmentesen sikerült megalapozniuk a sajátos Wick-hangulatot.

Az emberi vonalra is figyeltek, hiszen ő sem sebezhetetlen: meg tud sérülni, tud vérezni, és olykor-olykor vannak olyan ellenfelei, akivel igazán meggyűlik a baja. Ebből kifolyólag érdekes lehet egy harmadik felvonás, ami erre épít.

A fent említett legendaépítés mellett az univerzumbővítés is hangsúlyos szerepet kapott. A Continental bérgyilkos szállodához jó pár „alvállalkozó” is csatlakozott, akik rengeteg hasznos szolgáltatással színesítik az assassinok láthatatlan, de komoly szabályrendszer szerint működő világát. Imádom az ilyen kreatív, apró részletet, ami szolidan, de hozzátesz az összképhez. Csakúgy, mint a felvonásról-felvonásra kibontakozó hierarchiai rendszer.

Dehogy ne csak ömlengjek: a játékidőt kicsit meg lehetett volna kurtítani. Ezt a két órát nagyon soknak éreztem, főleg a végén érződött, hogy nincs ebben igazán több.  Akkor kezdtem el kicsit fáradni. Csak huszonöt-harminc perccel lehetett volna rövidebb az egész. Továbbá Ruby Rose karakterével foglalkozhattak volna kicsit bővebben. Simán megtettem volna nagy ellenfélnek. Az izgalmas kinézetével remek alapanyagként szolgált volna hozzá.

Verdikt

Ha a John Wick egy sakkjátszma lenne, akkor azt mondanám, hogy a remek nyitást egy kiváló második lépés követett. Halálos, brutális, kegyetlen és csontropogtató, ami szerintem igazi hiánypótló darab a zsáner és úgy általánosan a folytatásos filmek palettáján. Nemcsak méltó követője az első résznek, hanem egy új, kaszkadőrrendezők által működtetett zsánerre nyitott ajtó után ablakot. Csak abban bízom, hogy felmérik a formulában rejlő potenciált, és a jövőben John Wick-hez hasonló, akár női, badass karakterekkel gazdagodunk. A komoly drámát és karakterizálást pedig bízzuk szerintem a szerzői filmesekre. John pedig továbbra is büntessen meg mindenkit, aki a nyomába ered.