Újabb kis gondolat, amit megosztanék veletek. Jobban mondva ez szerintem inkább jelenségféle, ami unaloműzőként, a kreativitás táplálásaként is szolgálhat. A heti témánk: a fejben történő világépítés, „filmkészítés”. A zsánert nevezzük is el gyorsan gondolatfilmnek, amelyben sok olyan Oscar-díj gyanús alkotás születhet, ami az öncélú szórakoztatáson túl, segíthet a nehéz döntések meghozatalában, feldolgozásában.

Legyél rendező, író, színész!

Elsősorban nem arra gondolok, hogy van-e olyan ötleteket, amikből jó alkotásokat lehetne készíteni. Persze, ha van ilyen eldugva az íróasztalfiókjába, akkor arra is kíváncsi lennék. Mindig izgalmas jó filmtervekkel találkozni. Nekem is van egy-két olyan témám, ami szerintem tudna működni a vásznon. Egyszer még egy forgatókönyvnek is neki ugrottam, de erről majd egy másik alkalommal írok részletesebben.

A kérdés sokkal inkább arra vonatkozott, hogy fejben szoktatok-e világokat építeni?

Afféle Eredetes módon a semmiből komplett városokat, sztorikat, karaktereket írni és gondolatszintjén eljátszani.

Nagyon őszinte leszek: elég sűrűn el szoktam merülni a saját kis fantáziavilágomba.Kiváltképp cikkjavítások előtt pihenésképp, tömegközlekedéseken unaloműzőként, séta közben, és csendes, magányos óráimban szorgalmasan írok gondolatfilmeket. Sőt: egyszer-kétszer előfordult az is, hogy számomra idegen és unalmas társaságban ezekben a fantáziavilágokban találok „vigaszt”.

Erre a filmfanatizmusból adódó mániára még gyerekként találtam rá, és nem azért, mert magányos lettem volna. Ha jól emlékszem, akkor a Star Wars-szal kezdődött a gondolatfilm készítésének szeretete. Egyik barátommal suli után a társasház udvarán megalkottuk a magunk kis űroperáját, amit csak mi értettünk.A kívülállónak hülyülésnek, idétlen ugrabugrálásnak tűnhetett, ám a fejünkben, a lelki szemeink előtt mindez életre kelt. Fából készítettünk lézerkardot, és komplett koreográfiákat gyakoroltunk be, ami bár nem ért fel a Sithek Bosszúja párbajaihoz, de a negyedik rész mércéjét azért megütötte. Akkoriban még egy rozsdás, keservesen recsegő hinta is simán elment X-Wing pilótafülkének.

Ahogy fejlődtem és növekedtem rengeteg hóbortomat és szenvedélyemet kinőttem, de ezt nem. Most már tudatosan is ragaszkodom hozzá, mert megőrzi, táplálja a bennem élő örök gyereket és valamilyen szinten segít szabadon, kreatívan gondolkodni. Az évek során a történetek viszont sokat változtak, fejlődtek. Már nem létező filmvilágokba, univerzumokba képzelem bele magam, hanem fordítva: a saját magam által kreáltba emelek át hétköznapi szituációkat, személyeket és olykor konfliktusokat is. Az utóbbit segít is kezelni.

A létező legtöbb műfajjal kísérletezgetek: ha jó a kedvem, akkor fantasy-akció filmeket, ha kicsit rosszabb passzban vagyok vagy elsőre megoldhatatlannak tűnő problémával találom szembe magamat, akkor emberi drámákat pergetek le a privát mozitermemben. Például a Marvel első fázisának idején, amikor még viszonylag újszerű és dinamikus képregényfilmek születtek, a Deák Ferenc tér és a Nyugati között metrózva többször szétromboltam Budapestet. A kapaszkodón csüngve a látványfilmek legszebb, leghősiesebb pillanatait idéztem meg.

Nyilván ennek meglehet a maga pszichológiája, ugyanis egy idő után komplett – elhangzottakat is, nem csak képzeltet - párbeszédeket ültettem át filmes kontextusba. Főleg, amikor nagy döntések előtt álltam, akkor képzeltem el ilyen formában a vitapartnerem reakcióit. Dialógokat írtam a másik „karakternek”, ami megállóról-megállóra változott. Így próbáltam meg a lehető legtöbb forgatókönyv szerint lemodellezni az előttem álló lehetőségeket. 

Ebben a fajta szellemi filmkészítésben az a legjobb, hogy nincs stúdiónyomás és kotnyeles producer. Egy személyben vagyok rendező, forgatókönyvíró, látványtervező, vágó és zeneszerző. Utóbbi kedvéért néha „bérrendezést is elvállalok”: ha a kedvenc számomat vagy épp egy újonnan felfedezettet hallgatok a BKV tömegnyomorában, akkor ahhoz automatikus jelenetet írók. Érdekes, de lehet, hogy emiatt a „jelenség” miatt csak nagyon kevés számhoz tudok konkrét emlékeket, érzéseket kötni. Emiatt afféle "munkaeszköz" funkciót tölt be az életemben a zene.

Volt idő, amikor ezeket a fejben írt filmötleteket megpróbáltam átültetni a valóságba. Pár évvel ezelőtt - több-kevesebb sikerrel - kokettáltam a regényírással. A kudarcomat nem szeretném a felhígult, self-publishing könyvpiacra fogni. Egyrészt szerintem gyáva dolog külső tényezőkre hárítani a sikertelenséget, másrészt, mert be kellett látnom, hogy az íráskészség nem feltétlenül fogja kézen a(z) (ős)tehetséget. Az önkritika jó barát. Na, de a lényeg, hogy akkoriban a megfelelő zene kiválasztásával megpróbáltam rekonstruálni a papírra leírt jeleneteket. Ezzel a módszerrel sokkal könnyebben, hatásosabban tudtam megítélni, hogy az adott cselekménymozaik vagy párbeszéd tényleg tud-e működni, vagy csak a fejemben volt hatásos.

Ennek a kis bejegyzésnek az írása közben tudatosult bennem, hogy erősen Walter Mitty-világban élek. Nem gondolom, hogy ez struccpolitika, mert nem menekülök a valóságból. Látom, hogy mi folyik körülöttem, tudok racionális döntéseket hozni, csak néha sokkal könnyebb egy-egy „gondolatfilmmel” megbirkózni a nehéz lelki gondokkal. Meg szórakoztató is!