Immár tizenkét éve vállvetve küzdök a Winchester-testvérekkel az emberiség jövőéért. Ez idő alatt megküzdöttünk már Démonokkal, Leviatánokkal, Elsőkkel, sőt magával az Ördöggel is. Jártunk a Pokolban, a Mennyben, a Purgatóriumban. Szoros barátságok kötöttek angyalokkal, érdekviszonyok ellenségekkel, sőt a végére még maga Isten is jó fej ivócimborának bizonyult. Lehet ezt még fokozni? Egyáltalán megéri benzinpénzt pumpálni az Impalába? A válaszokért SPOILERES vadászatra indulok!

Több mint egy évtizede tart a harc a sötétség teremtményei ellen

Ha a sorozatfaló barátai társaságomban napirendre kerül a Supernatural, akkor egyöntetűen mindenki az első öt szezont jelöli meg a széria csúcspontjának. Ezzel, ha akarnék, se tudnék vitába szállni. Eric Kripke tényleg egy jól működő, katartikus kozmikus egységet hozott létre, aminek szerves részét képezi a készítő lépésről-lépésre felépített, vámpírokkal, városi legendákkal és vérfarkasokkal átszőtt mitológiai világa. Azóta külső és belső okok miatt átment egy természetes eróziós folyamaton a Winchester-testvérek „evangéliuma”: Eric Kripke távozása után showrunnerek és különböző sugárzási sávok jöttek és mentek, kisebb-nagyobb – pozitív és negatív - ujjlenyomatot hagyva a világon, ami a hatodik-hetedik szezonba került igazán mélypontra. A minőség azóta is viharos, felkorbácsolt tenger módjára hullámzik, ám idén úgy néz ki eljött egy jelentősebb koncepcióváltás: a folyamatos tétemelés helyett mértékletesség került a fókuszba. Újabb hegyes fogú és karmú szörnyek behozatala helyett - a kötelezőket leszámítva - az emberek, a Vadászok Szövetsége (Egyetemesek) adja a szezon fő csapásirányát, ami nem tűnik rossz elgondolásnak. Igaz, hogy mindig lehet új kríziseket kitalálni –  tehetséges és kreatív emberek dolgoznak a sorozat „cigifüstös” írószobájában -, ami a Supernatural eléggé univerzális hátterére még inkább igaz, de a Sötétség és az oly régóta várt Isten-ábrázolás után jól esik ez a csendes nyugalom. Újra nagy hangsúlyt kapott a széria főmotívuma, a család és bizony szembesíteni kellett már a testvéreket azzal is, hogy borzasztó szervezetlenségben, ad hoc-jelleggel vadásznak.

Ilyen egy nagy és boldog család!

Nyilván egy természetfeletti történet üres lenne természetfeletti lények nélkül, ezért újra felmelegítették azt a lassan mirelitkarakterként funkcionáló Lucifert, aki a széria történetének messze a legjobb nemezise, igaz, sokat hozzátett a megítéléséhez Mark Pellegrino szárnyalása. Őt személy szerint borzasztóan hiányolom. A figura most sem tétlen: megpróbál minél halálosabb kimenetelű borsot törni a fiúk orra alá. Több-kevesebb sikerrel. Az azért nem tetszik, hogy ennyiszer szétrúgják a seggét. Kezd odaveszni az Ördög érinthetetlensége. Mégiscsak magáról a Sátánról beszélünk!

Idén a második nagyobb változás, hogy a szörnyek vallásos világa már nem bujkál teljesen az árnyékban. Azzal, hogy a szezon első etapjában az Ördög megszállta a szabad világ vezetőjét, az Amerikai Egyesült Államok elnökét, belbiztonsági kérdésre emelte a szörnyvilág problematikáját. Legalábbis emelhette volna, mert a visszatérő részben elég gyorsan, feloldották a következményeket Kár, hogy nem hagyták Lucifert még kicsit őrjöngeni az elnök bőrében. Megkaphatta volna a régóta áhított világégését.

Összességében a kilencedik epizód elég jó sztorit szállított szerintem a rajongóknak. Pont a fentebb ecsetelt emberközpontúságra erősítettek rá, megidézve a klasszikus szökevényes filmek hangulatát. Imádtam nézni Sam és Dean menekülését az erdőbe. Külön díjaztam, hogy végre a hírnevükhöz méltóan küzdöttek: nem ájultak el egy ütéstől, keményen, hidegvérrel egymás után „levadászták” a katonákat. Végre teljesen egymásra és a leleményességükre voltak utalva, nem volt angyali vagy démoni segítségük. Nem volt a közelben egy amulett vagy „kristálygömb”, ami kihúzta volna őket a pácból.

Ami az epizód szerkezetét illeti: az események gyorsan pörögtek, kevés volt az üres járat, és bár bőven voltak benne banális logikai hibák, végre egy kicsit tudtam újraizgulni. Ha van sorozat, ami teljesen kimerítette a halál-hitelkártyát, akkor az a Supernatural. A testvérek érinthetetlennek, sőt lassan ebbe a kasztba tartozik Castiel is. Így vagy úgy, de mindig visszatérnek. Jó ideje eltűnt a tét. Nincs értéke az életnek. Ezúttal üdítő meglepetésként ért, ha csak pár másodperc erejéig is, de újra benne volt a pakliba, hogy karakteráldozat szemtanúi lehetünk, révén Mary könnyen feláldozható figura, nem sok mindenre használták eddig. Kapóra jött volna a kiírása, de ezt egyelőre nem tették meg. Talán majd az évadvégén?

Sam kereshetne már egy jó fodrászt...

Külön örültem, hogy Dean és Sam raboskodását sem húzták a kelleténél tovább. Nem éreztem ebben a történetszálban egy epizódnál több puskaport, de ez a csendes, látszólag fájdalom nélküli kínzás elég kegyetlen, hatásos és ügyes módszer.

Ami a család többi tagját illeti: Mary továbbra is lézeng, nem nagyon használják őt, pedig a sorozat kezdete óta a srácok szomjaznak az anyai szeretettre. Bárcsak az öreg John-t hozták volna vissza…hiányzik! 

A másik gond továbbra is Castiel. A mennyből szökött „Columbo” a negyedik-ötödik szezon környékén a legpulzálóbb figurája volt a történetnek, most viszont már csak díszletként, kötelező elemként funkcionál. Nehezen adnak neki célt, sürgősen kezdeni kellene vele valamit. Jelenleg halálában hasznosabb lenne, még akkor is, hogy nagyon kedvelem és a sorozat értékelhető humorának nagy részét a szárnyas lény szállítja.

Ez a brit Egyetemesek-szál, amennyire unalmasnak és érdektelennek indult, annyira kezdi kinőni magát. Egyelőre még bujkál, de szerintem lassan kilép a fényre az évad legnagyobb – közhelyes – tanulsága: az ember a legnagyobb szörny a világon. Eddig is folyamatosan takarítottak a fiúk után, és ebben az epizódban is lemészároltak egy csomó embert. Biztos munkálkodnak valamin a háttérben, ami miatt előbb-utóbb a történet főnemezisévé lesznek előléptetve.

Minden pozitívum ellenére szerintem a Supernatural évek óta rutinfeladat a készítőknek, a színészeknek és  a nézők egy részének. Castiel jól mondta: a tesók nélkül nem lehet megmenteni a világot. És ez teljesen igaz. Hiába kopott meg a sármjuk bő egy évtized alatt,  nem tudnék elképzelni egyetlen televíziós szezont sem Winchester-testvérek nélkül, holott párszor megadtam volna már nekik a kegyes elhalálozást. Annyira az életem részévé váltak a srácok, hogy nem tudom még elengedni őket, pedig idén is produkáltak nem egy pocsékabb részt – Hitlereset a mai napig nem tudom hova tenni -, ám látva az elmúlt pár epizód teljesítményét, inkább afelé tendálok, hogyha kiemelkedő nem is, de egy kellemes, összeszedett szezont simán tudnának futni. És ennyi idő után már ennek is örülni kell!

Verdikt

Kellemes visszatérés volt ez szerintem. A hangulat megvolt és bár túlzottan nem haladtunk előre a történetben - most az utolsó fél percet nem veszem ide -, jó érzésekkel és hittel nézek a jövőbe. Gyerünk fiúk, bömböljön erőteljesen a Carry On Wayward Son!