A balszerencse tovább árad a képernyőn. Ezúttal szemtanúja lehettem életem legszürreálisabb színházi előadásának, ahol egy minden szempontból megkérdőjelezhető házasság is megkötetett.  Gyors helyzetjelentés következik a Baudelaire árvák sorsáról.

Minőség szempontjából továbbra is kifogástalan, de…

Nehéz helyzetben vagyok, mert nem tudom, hogy tetszett-e a második rész. Illetve persze, bejött, csak a szerelmünk felett sötét fellegek kezdek megjelenni.

A történetszempontjából egyelőre sötétben tapogatózom, nem igazán látom még, hogy merre fog kifutni ez az egész. Bőven van benne potenciál, sok rész hátra van még -legalábbis az egyéni műsorrendemben, a teljes évad régóta elérhető -, de egy kicsit már kezd sok lenni ez a nagy színházi körítés, miközben nyilván Olaf gróf személyiségében rejlő őszintétlen, mesterkélt manírosságára épül a cselekmény. Sokkal inkább érdekelne már a szülők helyzete. Tudjuk, hogy fogságban szenvednek, csak azt nem, hogy miért. Olaf gróf keze van a dologban, aki azért raboltatta el, hogy végre megszerezze a hőn áhított vagyont? Esetleg anyu-apu belekeveredett valamibe, amiből jobb lett volna kimaradni? Sok kérdés és szál lóg a levegőben, amire Lemony Snicket flash forward szerkezete csak rátesz egy lapátra.

A karaktereket is egyre jobban bontják ki, ügyelve rá, hogy mindenki a személyiségének megfelelően cselekedjen. Például a családi összetartásra, mint főmotívumra, ebben az epizódban nagyon szépen ráerősítettek, ami szükségszerű ahhoz, hogy meg tudjuk érteni a gyerekek motivációját. És ami miatt Olaf-ot még kegyetlenebb színben tüntetik fel.

Továbbra is szürreális az egész, ami eléggé ambivalens érzéseket vált ki belőlem. Egyrészt imádom az ilyen cuccokat, király, hogy nem átlagos és szürke – itt csak a képi világ színtelen, minden más kiemelkedően pulzál -, másrészt a „normális” énem néha-néha várná, hogy a figurák normálisan reagáljanak le egy-egy nyomasztó helyzetet. Tudom, ha ilyenre vágyom, akkor keressek másik sorozatot, ahol ezt megkapom, csak a miliő, a filmes kinézet és a cselekményben rejlő őrület egyszerűen nem engedi (még), hogy visszaadjam Olaf gróf előadásaira váltott bérletemet.  Ezt csak továbberősíti, hogy a sorozattörténelem egyik legszomorúbb és legszívszaggatóbb esküvőjének voltam tanúja, ahol a tündérmesékkel ellentétben a gonosz győzött. Sajnáltam szegény Violet-et, hogy ott állt átverve, teljesen kiszolgáltatva, segítség nélkül, mert a törvény is tehetetlenül asszisztál ehhez a frigyhez.

Külön pozitívum, hogy az éneklős betétek ezúttal a háttérben maradtak, viszont a főcím zene Neil Patrick Harris-szel kiváló és egyből hangulatba hozz.

Azon gondolkodtam, miközben néztem a második részt, hogy lehet, hogy ez a valóságon túli történet mozifilmként – újra fogom nézni a Jim Carrey - verziót - tényleg jobban és könnyebben tud működni. Féleértés ne essen: a Netflix minőséget írt és rendezett, csak nem biztos, hogy minden kompatibilis a televíziós platformmal, még akkor is, ha több idejük és terük van a mesélésre. Azt viszont két epizód után már sikerült elérniük a készítőknek, hogy beszerezzem a könyvsorozatot, mert biztos vagyok benne, hogy papíron ez egy lebilincselően „nyomorult” kaland lehet.

Verdikt

Összességében nem volt rossz a folytatás, csak – jó és rossz értelemben egyaránt – kicsit fura. Valahol ez most hat-hét pont körül mozog.  Jöhet a folytatás, remélem, hogy a szülők lassan még inkább előtérbe kerülnek.