Ritkán fordul elő az, hogy a történet és a marketing anyagok vezérszlogenjei ilyen tökéletesen leírja és összefoglalja a film lényegét. A Don't Think It és a Don't Say It kifejezéseknél jobban nem tudom megfogalmazni, hogy mit nem szabad csinálni az amerikai horroripar új alkotásával, ami már-már követendő példaként tekintett a zsáner másik, finoman fogalmazva is harmatos Rings-re. Figyelem: az írás spoiler-démonokat tartalmaz!

Bye-bye feszültség és normális történetvezetés

Vannak olyan filmek, amiket azért nézz meg az ember, mert hajtja a morbid kíváncsiság. Ez az erő vett rá, hogy a Power Rangers – lassan ráveszem magam, hogy megírjam az élményeimet - után rávegyem magam a The Bye Bye Man-re, aminek már az első előzetese is erőteljes bukás és izzadságszagot árasztott magából. Alapjáraton kedvelem a legendákkal átszőtt, nyomozósabb tematikájú horrorokat, ezért próbáltam nyitott és befogadó lenni Tudodki - a nevét nem merem kimondani, mert egy életen át üldözni fog ez az unalmas, ízléstelen posvány - irányába.

Hogy miről van szó? Adott egy négyfős fiatal baráti társaság - közül kettő egy párt alkot -, akik egy részegségbe fajuló buli után elkezdenek szórakozni a szellemidézéssel - mert az mindig olyan jól bevált -, és a látványos figyelmeztetés ellenére a főszereplő suhancunk elsuttogja a retteget nevet. Ezután kezdetét veszi a régi nóta: a The Bye Bye Man életre kell és erőteljes hallucinálás közepette egymás után a halálba kergeti a fiatalokat.  Aki ennél is többre kíváncsi és tovább akarja rontani a sztori élményt - nem mintha erre bármilyen mód is lenne -, annak ajánlom az előzetest. Szépen elmesélik benne a filmet.

Egy mondatban összefoglalva a végeredményt: a The Bye Bye Man is ugyanabban a direct to DVD-kategóriában versenyzik, mint a Körök. És, ami még ennél is szebb: ugyanazt a kört - rossz szóvicc – futja le, mint a műfajbeli kollégája, annyi különbséggel, hogy Samara hellyel-közzel aktiválni tudta a jump scare-elemeket. Azontúl, hogy abszolút blődség a történet,  a Bloody Mary legendájára emlékeztető - ennél fogva a férjeként is felfogható - karakter teljesen erőtlen és ijesztésre alkalmatlan. Pedig még egy démoni házőrzőt is ellopott a show kedvéért.

A koncepció és a script hemzseg a készítői mulasztásoktól. Kezdjük rögvest a legfontosabbal: a történet teljes mértékben mellőzi a suspense-t, ami egy vígjáték esetében nem lenne különösebben probléma, de egy horror műfajban versenyző alkotásnál életbevágó lenne néhány feszültségpatront jó időben elrobbantani. Ellenpéldának ott van a napokban látott The Autopsy of Jane Doe – írok majd róla -, ami bár a történet második felében szilánkokra esett szét, az első huszonöt-harminc percben olyan feszültséget árasztott, ami erőteljesen torkon ragadott és sokáig fojtogatott. Ott elég volt két mozgó és lélegző karakter és egy, a boncasztalon heverő, hideg, élettelen holttest a hatásos feszültségkeltéshez, borzongatáshoz.

A következő hiányzó komponens a kreativitás. Amíg a Köröknél a kihagyott ziccereket fájlaltam - a lapos televízió mellett néhány modern megjelenési platformot javasoltam Samarának -, itt az égvilágon semmivel sem kísérleteztek. Ha az volt a cél, hogy könnyen elemezhető legyen, akkor tökéletes munkát végeztek. Pontosan meg lehet mondani, hogy a jelenetek milyen tempóban és tartalomban fogják követni egymást. A totális, „egész pályás” kiszámíthatóság a legmegfelelőbb jelző a narratívára.

De ha már a karakterek nem mozognak agilisan és a történet sem újszerű, flexibilis, legalább hangulatban hozhatna egy elvárt szintet. Ez a harmadik pont a listán, amire a készítők nem gondoltak. Vagy nem akartak gondolni, mert attól féltek, hogy felbosszantják The Bye Bye Man-t. Az egész semleges, üres és lélektelen. Amíg a példának hozott The Autopsy of Jane Doe képes ráülni az ember ingerközpontjára, addig ez a történet semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Nem markolásztam a karfát izgalmamban, nem izzadt a tenyerem és még véletlenül sem kalapált a pulzusom elszabadult légkalapács módjára.

A jó démon/szellem is holtig tanul: éppen a Hogyan írjunk jó horrort - tankönyvet memorizálja

Az őrült látomások akár még izgalmasak is lehetnének, ha nem tucatszor nyúlnának ehhez a csontig rágott eszközhöz. Hasonlót bármelyik Végső állomásban vagy James Wan-filmben látott már a horror kedvelő, és akkor még csak pár példát soroltam fel a zsáneren belül.

A negyedik fatális hibát, ahol elcsúszott a film, az alulírt karakterexpozícióban található. Azon belül is a motiváció hiánya szúrt szemet. A The Bye Bye Man-hez hasonló repetitív történetekben sosem célszerű mélyindítékokat keresni a karakterek cselekvései, döntései mögött, de azért feltételezem, hogy ezek a szereplők a saját világukban is láttak már egy-két horror filmet. Tudják, hogy mivel nem szabad szórakozniuk. Ennél jóval normálisabb dolgot vártam volna, még úgyis, hogy tudom, ez egy amerikai jump scare.

Erre jó példa szerintem a Joss Whedon által írt The Cabin in the Woods, ami pont azt parodizálja ki, amit itt elkövetnek: olyan dolgokkal szórakoznak, amivel nem lenne szabad. Azt simán el tudom képzelni, hogyha valaki lemegy a sötét pincébe, hogy megjavítsa az áramgenerátort, vagy azért fut be az erdőbe, hogy megkeresse/megmentse a barátját. De ha egy ilyen figyelmeztetést talál az elátkozott házban, akkor már csak azért sem mondja ki („csomagolópapírra” egyébként a vezér szlogenek vannak írva):

A konfliktusok felületesek, a karakterek közötti kapcsolatok harmatgyengék és az állítólagos szerelmespár közötti kémia a nullával konvergál.

A forgatókönyv gyengeségei mellett a rendezés és a fényképezés sem hordozz magában semmi különöset. Nem arról van szó, hogy gyenge lenne, egyszerűen csak szabványos iparosmunka, semmi több. A produkcióhoz egy jobb vágó is elkélt volna, mert végig olyan érzésem volt, mintha szanaszét szabdalták volna a filmet.

Szerintem a stúdió producerei érezhették, hogy baj lesz, mert a PR-részleg ahhoz az eszközhöz nyúlt, amivel a Suicide Squad marketingesei is próbáltak tűzet oltani - hasonló minőségi mutatók mellett -: a színészek „megrázó” élményeihez. Ebben az esetben a film egyik főszereplőjének és az eladás szempontjából húzónevének számító Carrie-Anne Moss - aki egyébként nettó húsz percet, ha töltött a vásznon - nyilatkozta több helyen is azt, hogy a script olvasása után hetekig nem merte kiejteni a száján a szellem nevét, ráadásul félt egyedül maradni az otthonában. Hasonlót játszottak el Jared Leto-val, akire állítólag annyira átragadt Joker személyisége, hogy patkányokkal riogatta a kollégáit.

Verdikt

Mit is lehetne mondani az utolsó szó jogán? Semmi értelme védőbeszédet írni a filmhez, mert egyrészt ez a munka nem érdemli meg, másrészt semmi olyan nem mutatott a rendelkezésére álló kilencven percben, amivel mentegetni lehetne a gyenge végeredményt. A Körök és a The Bye Bye Man után nagyon úgy fest, hogy a mundér becsületét a Get Out mentheti meg. Ha csak egy könnyed szellemes kikapcsolódásra vágytok, akkor szerintem válasszatok másik filmet. Ez az időbefektetés egyáltalán nem térül meg.