Az elmúlt években kicsit hanyagoltam a tinédzserfilmeket és a coming of age-típusú történeket. Nem azért, mert különösebb problémám lenne ezzel a zsánerrel, - a Sráckornak például tetszett a virtuozitása - hanem, mert a legtöbb alkotás ugyanazon a séma mentén épül(t) fel. A napokban sikerült belefutnom a The Edge of Seventeen-ben, ami már a kezdő felütésével elkapott. Egyáltalán nem formabontó alkotása, csak a hangja nagyon valóságosan, különlegesen csengett.

Nem vagyunk ugyanolyanok, és ez így van jól!

Előzetesen semmit sem tudtam a filmről. Még csak nem is hallottam róla, pedig elég aktívan figyelem a híreket, és kutatok új „tehetségek” után. A The Edge of Seventeen esetében Woody Harrelson neve volt igazán csábító, ezért úgy gondoltam, egy próbát megér a vasárnapi ebéd után. Megérte rászánnom az időt, és annak külön örülök, hogy a címkén túl semmit nem tudtam a történetről. Erősebb, intenzívebb volt így az élmény.

A történet főszereplője, Nadine (Hailee Steinfeld), aki a kortársaihoz képest igazi csodabogár: régi zenéket hallgat, klasszikus filmeket néz és csak egészséges mértékben nyomkodja a telefonját. Egyszóval alaposan kilóg a tömegek - ebbe az édesanyja és a testvére is beletartozik - által normálisnak tartott kategóriából. Egyetlen barátnőjével és az édesapjával képes igazán megértetnie magát, ám miután utóbbit elveszítette, az élete ugyan radikálisan nem csúszott ki, viszont még inkább magányosnak, furának tartotta saját magát.

A történet hullámvasútra emlékeztető narratívája – megélünk nagy mélységeket és örömmel teli csúcspontokat - érdekesen és elgondolkodtatóan foglalja össze a fiatalság legnagyobb buktatóit, kérdéseit, dilemmáit. Rengeteg olyan kérdést feszeget, amiről érdemes lenne kicsit beszélgetni, gondolkodni.

Kíváncsi is lennék, hogy mit gondoltok erről a témáról.

Ezt a témafelvetést úgy teszi, hogy közben több korosztályt is ki tud szolgálni, emiatt fiatal és felnőtt fejjel is élvezetes, szórakoztató és elgondolkodtató lehet. Ha tinédzserek olykor kegyetlen - és kicsit talán gonosz - világában élsz, akkor könnyen magadra/társadra/barátodra ismerhetsz. Ha viszont már évek óta a hátuk mögött hagytad ezt a kérdőjelekkel teli bizonytalanságot, akkor kellemes nosztalgiázással gondolhatsz vissza a sulis vesszőfutásokra, nehéz vagy megbánt pillanatokra. Úgy éreztem, hogy van némi pedagógiai és pszichológiai küldetése a készítőknek: rá akarnak mutatni azokra a láthatatlan gyerekekre, akik csendben, a két tanóra közötti szünetben is az osztályban „bujkál”, mert más, mint a többi.

A forgatókönyv egyértelműen a főszereplőre, Nadine-re játszik. Az érzelem- és gondolatvilága nyit ajtót a tinédzserek bonyolult élethálójára, ahol mindenki mindenkinek a farkasa. Ha nem vagy népszerű, nem élsz aktív életet a közösségi térben – online és offline egyaránt -, akkor könnyen kaphatsz olyan címkét, ami meghatározhatja az elkövetkezendő fontos éveket. Őszintén szólva talán azért fogott meg a film, mert picit magamra ismertem. Nem voltam ennyire különc, mint Nadine, és nem azért, mert „jobb” lennék nála, hanem, mert máshogy döntöttem. Amíg ő bátran és önazonosan, kockáztatva ezzel az „életét”, felvállalta az egyedibb ízű gondolatait és világnézeteit, addig anno arra törekedtem, hogy inkább visszafojtsam magam a könnyebb beilleszkedés érdekében. Most már kicsit érettebb fejjel és több tapasztalattal, máshogy csinálnám. Nem áldoznék fel ennyi mindent, csak azért, hogy ne kelljen egyedül ebédelnem. Nyilván sarkítok, de remélem, hogy a gondolatom lényege átjön.

Afféle életszakasz utazás ez a film, ami magán viseli azokat a viselkedésjegyeket, amiket a kamaszodó tinédzserek képviselnek. Nincs a sztorinak igazán nagyíve, nem jutunk el bődületes magasságokba, de nem is igényelte a mesterséges, felszínes katarzist. Nadine sem az anyjával, sem pedig a testvérével nem jön ki, és ez azért van, mert annyira máshogy gondolkodik. Utóbbival kapcsolatban a féltékenység is közrejátszik a nehézkes viszonyba: külső szemlélőként a bátyjának irigylésre méltó élete van. Népszerű, közkedvelt. Emiatt sem viselte túl jól, hogy a testvére, akinek megvolt mindene, „igényt tartott” Nadine legjobb és egyetlen barátnőjére is. Nyilván nem volt ez így, csak ez az érzelmi katalizátor kellett ahhoz, hogy a személyes konfliktusok előtérbe tudjanak kerülni.

Jó érzékkel mutat rá a fiatal generáció egyik aktuális és egyre súlyosbodó „betegségére”, a kóros önbizalomhiányra és az egészséges önkép hiányára. Nem kell messzire menni, elég, ha kicsit magunkba nézzünk, és kimondjuk: borzasztó nehéz rátalálni a saját hangunkra, az életcélunkra, a „küldetésünkre”. Természetesen szuper, ha valaki már a gimnáziumban szikárul, lépésről-lépésre megtervezi az életét, de azért a legtöbbünk nem ilyen szerencsés. A belső és külső kényszer, az időmúlása, a társadalom által elfogadott „hivatalos” életmodell - például harmincévesen már legyen biztos egzisztenciád, esetleg feleséget, házad - sem segít sokat a görcsmentes cél megtalálásához.

Nadine a célkeresés mellett önképzavarral is küzd. Utálja magát, amiért máshogy gondolkodik és viselkedik, mint a többiek, ami a kirekesztettség egyik sajnálatos ára. Ráadásul a felállított szépséghalmazba sem fér bele - legalábbis szerinte -, pedig szerintem gyönyörű, abszolút olyan személyiség, akivel mindennap élmény és változatos lehet. Sajnos, és ez megint egy olyan motívum, ami megtalálható a valódi életben is.

Többször is elhangzik a főszereplő szájából, hogy koravénnek érzi magát. Ez a jelző szerintem Nadine karakterexpozícióját hatásosan összefoglalja. Nem véletlenül érti meg magát a legjobban az egyik tanárával, Mr. Bruner-rel (Woody Harrelson). Olyan problémákkal, gondokkal küzd, amiről mással nem tud beszélni, mert senki sem veszi igazán a fáradságot, hogy meghallgassa. S bár a férfinak is van egy olyan különlegesebb stílusa, felismeri, hogy Nadine más, mint a többi. Érdemes megismerni. Igazi apafigura - és pótlék - az életébe.

Ezen a ponton szeretném párhuzamba állítani a tinédzser-központú coming of age - filmek egyik legismertebb képviselőjével, az Egy különc srác feljegyzéseivel. Az Emma Watson - Logan Lerman nevével fémjelzett történet is hasonló értékekkel, gondolatokkal bír. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ugyanabban az „univerzumban” játszódik, csak itt női szemszögből definiálták a problémákat. Izgalmas lehet egymás után megnézni mindkettőt, jobban kidomborodik a kontraszt.

Dicsérném még a történet fura humorvilágát, a szép fényképezést és a kellemes feel good - hangulatot.

Bár a terjedelmes ömlengésem miatt úgy tűnhet, hogy hibátlan a film, de nem az. Ambivalens módon az egyik nagy negatívuma egyben a pozitívuma. Ez tényleg egy tinédzser film, és a problémaréteg komolysága is ennek megfelelő.  Igaz, a családi tragédia ugyan árnyékolja és mélyíti.

Verdikt

Ha nem vagy allergiás a tinédzser történetekre és problémákra, akkor ajánlom az The Edge of Seventeen-t, mert olyan dolgokról mesél, amiket érdemes meghallgatni. Egy picit talán szembesíti is az embert a gyerekkorának – egyébként megbocsájtható – tetteivel.