A szépség és a szörnyeteg és a Ghost in the Shell apropóján, de látva Hollywood filmkészítési politikáját, amúgy is eléggé aktuális kérdéssel/elmélkedéssel érkeztem. Arra lennék igazán kíváncsi, hogy mit gondoltok az adaptációkról és arról az újrahasznosítási jelenségről, amit az elmúlt években a hollywoodi stúdiórendszer képvisel.

Szerintetek milyen egy jó adaptáció? Egyáltalán miként viszonyultok ehhez a trendhez? Mit vártok el olyan filmtől, ami sikeres forrásanyagon - például könyv, játék, mese - alapszik?

Borzasztóan érdekelnének a különböző - az enyémtől is biztosan eltérő - vélemények arról a nagy hőfokon égő adaptálási jelenségről, amit egyrészről sokat szidunk, másrészről mégis nézzük és beülünk rá. Az ember mégiscsak kíváncsi - és talán picit mazochista is - arra, hogy milyen mértékben képesek feldolgozni és visszaadni akár tündérmeséket (pl. A szépség és a szörnyeteg),akár több száz oldalnyi bonyolult regénycselekményeket (pl. Harry Potter, A Gyűrűk Ura).

Van-e, és ha igen, milyen egyáltalán egy jó adaptáció? Ha nekem felteszik ezt a kérdést, akkor egyből rávágom, hogy igen, persze, hogy van. Legfőbb érvem A Gyűrűk Ura, ami sok szempontból - nemcsak adaptáció - tananyaga a forgatókönyvíró képzéseknek. Peter Jackson alkotásában az a legjobb, hogy a direktor kellő bátorsággal nyúlt hozzá az alapanyaghoz, miközben megőrizte és közel tűpontossággal átemelte a tartalmat. Aki olvasta J. R. R. Tolkien történetét, az tudja, hogy az író magával ragadó stílusába a terjengős jelző is beletartozik. Például több oldalon keresztül részletezi, nyújtja el a hobbitok sétáját, ami – és ezt a könyv rajongójaként állítom - sokat nem adott az élvezeti és a fontossági faktorhoz. A direktor ezt a részt például jó érzékkel felhasználta arra, hogy néhány csodálatos képsorban bemutassa a cselekmény helyszínéül szolgáló, festői Új-Zélandot. A végeredményen pedig érződött a rendező szíve, szorgalma, maximalizmusa - függeléket is felhasználta - és alázata.

Boromir is tudja: nem elég csak a látványra építeni!

Ez a négy jelző - szerintem az élet más területén, foglalkozástól függetlenül - megteremti a különbséget munka és munka között.  Ezért sem lehet egy lapon említeni a Harry Pottert és A Gyűrűk Urát, mert előbbi pont a fentebb ecsetelt erényeket nem viseli magát, holott a történet és a gazdag világ mindkét adaptáció esetében adott volt. Nincs különösebb képességbeli gond David Yates-szel - a franchise rezidens rendezője -, korrekt iparos, aki valószínűleg a stúdió producerek minden kívánságát teljesítette. A probléma ott kezdődött, hogy szerintem sosem a könyv varázsát fogta meg, hanem a konkrét varázslatokat, ami miatt a Harry Potter sem több középszerű VFX - bemutatónál. A CGI ezért veszedelmes eszköz, mert olyan, mint a lusta diáknak a puska: nem kell ahhoz tanulni, hogy át lehessen menni a vizsgán. A jól összetett látvány miatt a jegy is általában meggörbül, ezért hivatkozunk minden látványfilm esetében, ahol nulla a sztori és gyenge a hangulat, hogy „legalább az effektek jók voltak…”. Ez szerintem rossz hozzáállás.

Ebben látom az adaptációk legfőbb rákfenéjét. Nyilván rengeteg pénz forog kockán, a stúdiók próbálják minden irányból bebiztosítani magukat, emiatt sem bíznak szerintem abban, hogy önmagában a történet elviszi a hátán a filmet. Ami valahol azért vicces, mert pont a történet miatt forszírozzák ezeket az adaptációkat. A Logan például azért volt nagy meglepetés számomra, mert végre megmerték húzni azt az erős drámát, ami túlmutatott a családbarát, mindenkinek szóló kategórián. Ha ilyen színvonalon készülnének a jövőben a képregényfilmek, akkor szép jövő elé néznénk. Viszont erre egyelőre a Marvel és a DC – teljesítményét látva, aligha van/lesz sok esély.

A jó és a rossz adaptáció kategória mellett szerintem született egy harmadik is: a felesleges (másolás), ami sok esetben közös metszetet alkot a rosszal. Most lehet, hogy megdobáltok paradicsommal, de ebbe sorolom A szépség és a szörnyeteget is, ami, mint forrásanyag adaptáció, rendkívül precíz, de ambivalens módon emiatt valahol nincs létjogosultsága, mert minden szempontból is csak a második helyre tud befutni (a klasszikus mesét képtelen lekörözni). Nincs benne semmi új, semmi különleges. Remek, hűséges film, csak nem lett aktualizálva. Nem arra gondolok, hogy mondjuk csak Szörny centrikusnak kellett volna lennie vagy meséljük el az egészet a Gyertyatartó szemszögéből, hanem azt a morális és erkölcsi üzenetet, amit ez a csodálatos mese képvisel, lehetett volna aktualizálni, erősíteni.

A frissességre szerintem a témakörön és a zsáneren belül jó példa lehet a Demóna. A Csipkerózsika történetét teljesen más, újszerű megvilágításba helyzeték, ami koncepció szinten nekem bejött A faék egyszerű forgatókönyv, és a gyenge karakterek végül megölték a filmélményt, ami rengeteg kritikai és nézői támadásba torkollott. Talán emiatt is tértek vissza a hagyományos történetmeséléshez. A semmi sem jó senkinek-elv az adaptációk esetében még erősebben tud érvényesülni.

A stúdiók kiválasztási rendszerének kellene elsősorban felelni azért, hogy olyan történetek kerüljenek a gyöngyvászonra, amik hasznosak, történetileg és karakterileg erősek. Nyilván egy jó sztorit gyenge rendezéssel simán el lehet rontani, de nemcsak a rendezőkön múlik egy-egy adaptáció tartalmi minősége. Amiben nincs igazán semmi megfogható, abból nehéz jót alkotni. Ebben szenved szerintem A sötét ötven árnyalata-sorozat is. Nem igazán értem azt a gyűlölethullámot, ami E. L. James regényadaptációt „mossák”, igaz, nem is olvastam, így el tudom képzelni, hogy mint másolás sem állja meg a helyét. De mint film, nem tartom nívótlannak: szépen van fotózva, szép emberek vannak benne – mindkét nem számára – és még képeslapra írt magvas bölcsességek is fellelhetőek a szövegkönyvben, ami arra mindenképpen jó, hogy facebook alapanyagként szolgáljon egy-egy randizós szelfi mellé.

A probléma szerintem nem a filmben, inkább a könyvben keresendő - ebből kellett főzni -, hiszen, ami ennyire unalmas, az papíron sem gondolom, hogy szintekkel jobb lenne. Erre a könyvsorozatra mindig úgy tekintettem, mint egy legális szeretőre, amiben az esetleg rossz, kiüresedett, ellaposodott kapcsolatban élő nők menekülnek. Távol álljon tőlem, hogy általánosítsak vagy bárkit is meg akarjak sérteni. Abszolút meggyőzhető vagyok az ellenkezőjére: ha vannak érvek, hogy miért izgalmas, akár még el is olvasom, jöhetnek az ajánlások, pozitívumok.

A young adult piaccal való kísérletezés is nagyon felhígította a nézők hozzáállását szerintem ehhez a jelenséghez. A producerek minden második fantasy regényben az új Harry Potter sikerét látják - például a Csontváros, Az útvesztő vagy A beavatott -, és ugyanazt a hibát is követik el, mint a varázslótanonc esetében: nem a szívét, a könyv főeszenciáját nyújtják át a nézőknek, hanem a látványos tűzijátékot. Nincs igazán egyedi hangjuk ezeknek az alkotásoknak. A beavatott társadalmi modellje például szerintem elég érdekes felütés - az erények általi csoportosítás -, csak a felszínes hab miatt erre egy-két mondatott szántak a filmben. Ellenpéldának ott lehet a The Hunger Games, ami nemcsak közel tökéletes adaptáció, de az elsőben még szív is volt. Utána viszont megadták a fiataloknak, amire a leginkább vágytak: a Katniss - Gale - Peeta háromszöget, ami még a viadalok előtt kinyírta a filmet, nem beszélve a két részre bontott zárásról, ami minden szempontból - anyagi és tartalmi - időhúzásként funkcionált.

A szív nélküliség miatt sem sülnek el jól a számítógépes adaptációk. Nálam a legjobban sikerült produkció A Perzsia Hercege, amivel gyerekként imádtam játszani, és Jake Gyllenhaal-lal a főszerepben elég pofás kalandfilm kerekedett ki belőle. Ez is lehetne akár egy jó irány, ha már nem tudják feldolgozni és normálisan visszaadni azt a történetmennyiséget, ami egy-egy ilyen játékban benne van. A Need for Speed, az Assassin's Creed vagy a Warcraft is a VFX áldozatává vált. Utóbbi például nehezen döntötte el, hogy kinek akar szólni: a törzsrajongóknak vagy az újaknak. Emiatt lett ilyen kint is vagyok, bent is vagyok – hibrid.

A remake, mint sikerfilm adaptáció is ugyanolyan – ha nem veszélyesebb – rizikós vállalkozás, mint a könyv vagy játékfeldolgozás. Borzasztóan nagy teher és nyomás lehet a rendezőkön, ha egy Ben-Hur-t kell újra forgatnia. Láttátok a feldolgozást? Szerintem gyötrelmesen rossz lett, de arra legalább jó volt, hogy bebizonyította: Hollywood a saját aranykorát sem tartja túl sokra. De példának lehetne hozni olyan feldolgozásokat, mint a Szellemirtók, a Hét mesterlövész, a Karate kölyök, a Rémálom az Elm utcában, amik mind úgy jók, ahogy vannak. De ha nem akarok olyan sokat utazni az időben, akkor említhetném az Ocean's - sorozatot, aminek a női verzióját javában is forgatják vagy az év híréért is erősen versenyző Mátrix - rebootot.

Nem szívesen hallanék újabb remake-hírekről!

Azt sajnálom, hogy a remake-k miatt sokan azt gondoljuk, hogy nincsenek ötletek, tehetséges írók-rendezők az álomgyárban. Egyáltalán nem gondolom ezt - független filmek világából lehet csemegézni -, mert bőven lehetnek tehetségek és nagyon jó új filmötletek, csak gondolom a stúdióknak anyagilag jobban megéri sikeres márkára építeni, mint egy újat bevezetni/felépíteni. Ugyanezen érv mellett a Hollywoodban – nagyon helyesen – elinduló feminista volna is nagyon rossz megvilágításba került.  Szerintem senkinek nem lenne gondja a női hősök előtérbe helyezésével, ha nem olyan népharagot kiváltó koncepciókban érvényesülne, mint a fentebb példának hozott Szellemirtók vagy például az Ocean's-sorozat.