Jöhet még egy Körök-kritika? Sokan értekeztek átfogóan és kiválóan Samara szomorú vesszőfutásáról. Csatlakozom az eddigi véleményekhez: a The Ring-saga folytatása unalmas, lélektelen, feszültségmentes. És ami a leginkább szembetűnő, hogy újítások helyett a régi playbook szerint játszottak, ami már a trilógia középső darabjánál sem működött. Szép dolog a tradíció őrzés, de az eredetiség kedvéért mélyebben a kútfenekére nézhettek volna.

Ritka a jó stúdiófilm

Nagyon kedvelem a horrorokat, elég sokat is nézek, ügyelve rá, hogy különböző nemzetek alkotásaiba is belekóstoljak. Nem hiszem, hogy túl nagy okosságot mondok azzal, hogy Amerika ritkán készít jó, vagy legalább korrekt, elfogadható horrort. A tipizálást elkerülve leszögezem, hogy akad egy-két – klasszikusok mellett – modern amerikai gyöngyszem is a piacon. Ezek adnak egy viszonylag mély és jó merítési lehetőséget a műfajjal kokettáló újonc horrornézőknek. Viszont egy ponton túl a kör bezáródik, és azon kapjuk magunkat, hogy időhurokba kerültünk: évről-évre ugyanazokat az amerikai bérrendezéseket nézzük, annyi különbséggel, hogy máshogy hívják a szereplőket és a démonokat szellemekre, majd vice versa cserélik. Sajnos a tendencia azt mutatja, hogy ezek az iparosmunkák a történet mellett a feszültségadagolással és az igazán markáns antagonistával is hadilábon állnak. Nem véletlenül, hogy nem születnek újabb Freddy-k a zsánerben. Időnként bebizonyosodik, hogy azért futkosnak ott is tehetséges rendezők/írók, akik szeretik és lelkesednek a műfaj iránt. 2014-ben nálam – szigorúan csak Amerikáról beszélünk – a kis költségvetésű indie-horror, az It Follows okozott nagy meglepetést, tavaly pedig a Vaksötét, ami bár nem tökéletes film, mégis az első pillanattól az utolsóig erős, fojtogató feszültséget tartott fent. Néha ez is elég a sikerhez. Csakúgy, mint a formátummal való kíséretezgetés. Ennek az egyik szószólója a skype-os horror, az Unfriended, ami kreatív „ötletmasszást” adott a végelgyengülés jeleit mutató found footage-stílusnak. Minden hibája ellenére önazonosan tette a dolgát egy olyan közegbe, ami nagyon mai, friss, modern. Miért tartottam fontosnak ezt a bevezetőt? Mert a Körök a sivár biztonsági játék miatt volt óriási csalódás. Samara technofób módon mellőzte az új csatornákat. Afféle analóg szellemként van jelen a digitális korban.

Inkább ne!

 Ha sztoriba nem is tudnak újat mutatni - nem is biztos, hogy lehetne, bár a vége felé megkísérelték a szépítést -, kreatív ötletekkel színesíthették, frissíthették volna a koncepció eszköztárát. Az a bosszantó, hogy új impulzusokért nem is kell messzire menni, elég csak kicsit körbenézni a „szomszédnál”. Digitális forradalomba érünk, a technológia alapjaiban írja át a mindennapjainkat, olyan népszerű platformokat, eszközöket felvonultatva, amik szerintem termékeny táptalaja lenne új, formabontó jelen-orientált jump scare-paneleknek. Főleg annak tükrében, hogy a Körök elég young adult vonalat képvisel, így lelkiismeret-furdalás nélkül lehetett volna belemászni a célközönség mindennapjaiba.

Vettem a bátorságot és önjelölt íróként összegyűjtöttem pár olyan ötletet, amit beleillesztettem volna a scriptbe.

Samara konzolon, mobilon és VR-on keresztül is hódíthatna

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül tinédzserré híguljon a Kör-mítosz, viszont, ha már a fiatalokra szabták a sztorit, akkor legalább hasonló ötletekkel színesíthették volna azt a koncepciót, ami végül az égvilágon semmi egyedit, eredetit nem tudott felmutatni! Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára olyan gyenge produkciót, ami zsáneren belül még a középszer titulust sem érte el. Nem lengi körül az a sajátos, bőr alá bújó, feszültségtől lüktető atmoszféra, ami az első részt jellemezte. Ebből következik, hogy semmilyen hatást nem gyakorol a nézőre. Samara első kútmászása (nézővegzálása) után pár napig rémálmok gyötörtök. Sőt: fikció ide vagy oda, akkoriban mindig, ha számomra ismeretlen szám hívott, önkéntelenül is összerezzentem. És ez valahol mélyen jó érzéssel töltött el, mert hatott rám a film. A Körök maximum azoknak tud emlékezetes vagy élvezetes perceket okozni, akik még nem láttak minimum közepes horror történetet.

Néha rá lehetne borítani a tv-t!

Igen, a történet.... Samara továbbra is úgy viselkedik, mint egy jutalékért dolgozó behajtó: hét nap után könyörtelenül, kérlelhetetlenül lecsap a leskelődőkre. A videokazetta kultusza mostanra odáig fajult, hogy a fiatalok önként teszik fel az életüket erre a halálos filmélményre, igaz, a háttérben működik egy homályos életbiztosító-rendszer, ezzel minimalizálva a halálos áldozatok számát: ha az illető lemásolja a kazettát és megnézeti mással, akkor a Samara megbocsájt és tovább áll. Samara-nak csak meló…A végén van egy csavar, amit nem lőnék le, mert legalább megpróbáltak némi friss vizet pumpálni a szellemlány poshadt, csontig kiszáradt kútjába. A törekvést pedig mindig díjazni kell.

Verdikt

Javier Gutiérrez-nek sajnos nem sikerült megtörnie a kört. Az összkép borzasztó felületesre, ötlettelenre, megfáradtra sikeredett. Azt gondolom, látva a záró snittet, hogy ilyen formában el kellene felejteni ezt a sorozatot, mert újító törekvések nélkül nem tud hosszútávon működni ez a történetfolyam. A csavar és a viszontlátás öröme miatt – nagyon szerettem az amerikai remake-t, az eredeti előkelő helyen pihen a watchlistem-en - legyen három pont. Samara ennyi megaláztatás után nyugodjon békében.