Sok helyen olvashattatok már véleményeket az Oscar-díj esélyes (többek között a legjobb női főszereplő-kategória), erős életrajzi alkotásról, a Jackie-ről, amiről jómagam is értekeznék egy kicsit. Remélem érdekesnek, izgalmasnak fogjátok találkozni. Lépjünk is be a Fehér Ház karakterárnyalt falai közé.

Legendák, akik hús-vér emberek voltak

Érzésem szerint a vastagon vett mondat - amit az egyik karaktertől idéztem - lehetett ennek a drámának a plotja. Egyenesen, határozottan, lényegre törően foglalja össze a Jackie premisszájának lényegét. A megfogalmazott központi tételmondat építették fel a script sark-és csúcspontjait, és ez szerintem jó döntésnek bizonyult. Ez a koncepció, ami ugyan nem mentes a minimális sallangtól - az Akadémia ítészeire is kellett hatni az Oscar-díj előtt -, őszintébbre, és ha fogalmazhatok így bizonyos szempontból kevésbé amerikaira sikeredett. Ha stúdiónyomás nem is, kimondatlan elvárás mégis volt a filmmel szemben, hiszen Jackie Kennedy szerintem olyan Amerikának, mint Diana hercegnő az angoloknak. Nem lehetett mindenfajta rongyba csomagolni. Ezt a személyiség öltöztetést szerintem összeszedetten, átgondoltan oldották meg.

A történet John Kennedy tragikus halála utáni pár napot mutatja be, a fókuszában a világ legismertebb first ladyével. Láthatjuk, miként élte meg a gyászát, hogyan állt helyt egy erősen férfi centrikus világban, és hogyan emelte a történelmi halhatatlanság státuszába a fiatalon elhunyt amerikai elnököt.

Nagyon sok mindent lehetne írni, mondani a Jackie-ről, ezért nehéz is szövegtörzsekbe rendezni, strukturálni a gondolataimat, érzéseimet. Az alkotás egyik legnagyobb erényével kezdeném: az egész szimpatikusan esendő. Nem akar a kötelezőnél pátoszosabb lenni, mint sok más zsánerbeli társa. A témából és az amerikai történelem egyik legnépszerűbb elnökéből adódóan bőven megtehetné, hogy nemzeti panírba forgassa a történetet, kisütve belőle egy olyan giccstől és könnyektől rágós véres húst, amit képtelenség lenne jóízűen elfogyasztani. Vagy nagyon sok szóda kellene hozzá.

Értékelendő, hogy megpróbált a maga módján objektív maradni, és a tényekre fókuszálni. Ismét megerősítésre került az az épületes mondást, miszerint a sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll. Jackie, a saját olvasatomban, beleillik ebbe a szerep. Jó érzéssel nem akarták csak a nemzet özvegyének beállítani. Azt megtette az akkori társadalma, akik még olyan eszmékben hittek, amik talán ma már nem is működhetnek. Az egyik dialógban a következő hangzik el: az ország vezetőjére, első emberére, apaként, a first lady-re pedig anyaként tekintettek. Így gondolkodnak/gondolkodunk ma is? Izgalmas vitalapul szolgáló kérdés, amiről beszélhetnénk, ha van kedvetek hozzá.

A narratíva a zsáner klasszikus formátumából meríti az alapjait, igaz, a frissesség kedvéért a folyamatosan épülő információöntésbe beleszőttek egy furcsa párhuzamos szerkezetet. Alapvetően a Time magazin újságírójának adott interjú szolgáltatja a script kohéziós erejét és a történetmesélés főszemszögét, ám melle és utána egy pappal történő őszinte gyónás gördíti tovább Jackie fejlődését. Ez a kettőség, természetesen a saját olvasatomban, a következőt jelenti:

                1.Újságíró = Néző: végig azt éreztem, mintha ott ülnék a kimért és hideg Jackivel szemben a széken, a kezemben a jegyzettömbbel és a tollal. Rákérdezett azokra a kérdésekre, ami szerintem érdekli és mozgatja az embereket. Abszolút a néző szemszögéből történt a fájdalmas, szívszaggató „vallatás”. Közel enged magához, de a teljes igazságot nem tárja fel. Épp csak annyit, ami a közvéleménynél szűkebb baráti társaságra tartozik. A kelleténél jobban (még) nem szakítja le magáról azt a kosztümöt, amit évekig aprólékosan szőtt és mutatott a külvilág felé. Csak egy apró példa a saját korát megelőző self branding-re: az újságíró senkinek nem mondhatja el például, hogy cigizik, mert nem fér bele abba a hibátlan képbe, amit kialakított magáról.

                 2.Pap/Gyónás = Vallomás/Válaszok: ez a vonal lényegében felfedi fist lady mögött megbújó valódi igazságot. Isten szolgája előtt leveti az maszkját. Annak mutatja magát, aki valójában. Nem rossz ember, ilyenről szó sincs, csak a fájdalmát és a gyászát korábban nem tudta kellő őszinteséggel és mélységgel megélni. A gyengeség nem való politikusok közé.

Amitől erős a történet, az maga Jackie. A többieket mellette homályosak, fakóak, töltelékek. Hiába mozgat több szereplőt a sztori, az én szememben ez egy monumentális monodráma egyetlen személy és intézmény (házasság)köré szőve. Érezhető, hogy rengeteg kutatómunka, karakterfejlesztés áll a script mögött.

Ha már Jackie Kennedy-t a divatipar egyik ikonjaként tartják számon, megpróbáltam színkódok szerint lebontani azokat az életfázisokat/korszakokat, amin keresztül lett bemutatva, elmesélve a first lady személye. Szerintem ez egy nagyon kreatív, nem hagyományos színkezelés, feloldozva az eseményváltásokat, időugrásokat a lineáris történetvezetés alól.

Jackie életszakaszainak gardróbszekrénye

A Fehér Ház nem (lerombolható) díszletként és kötelező elemként szerepelt a történetben, hanem funkcióval, érzelmi többlettel lett felszerelve. Jackie nem csak átmeneti, mandátumra szóló lakóhelyként tekintett az országot jelképező épületre: teljesen az övé volt, uralta. A nyomasztó terhet megszínesítette, tartalmat és életet csempészett a rideg falak közé. Nem véletlenül legendásak Jackie Kennedy estélyei. Állandó, hosszú távú életszakaszra rendezkedett be, bútorokat, festményeket gyűjtött. A maga különös, kivételes és a hétköznapi ember számára megfoghatatlan körülmények között megtalálta a saját célját.  A jó felvezetés miatt szerintem kreatívan és zsigerien lett ábrázolva a búcsúja az otthontól. Minden, amit felépített, amiért dolgozott, amibe időt, energiát – és a férje bánatára – pénzt ölt, egy pillanat alatt semmivé vált.

Ami külön tetszett, hogy nem próbálták meg idealizálni a házasságukat. Mindenhol vannak problémák, nehézségek, súrlódások. Nincs ez másképp az elnöki családnál sem. Sőt: meg merem kockáztatni, hogy sokkal nehezebb nekik építeni, harmonizálni és frissen tartani a házasságukat, mint a hétköznapi embereknek. A folyamatos rivaldafény, a kamerák kereszttüze, a protokolláris rendezvények, a kötelező műboldogság rengeteg megjátszást, elfojtott feszültséget, bánatot szülhetett.

Maga az elnök, John Kennedy sem lett az egekig magasztalva. Egy pont után a halála okozta veszteségből merítette Jackie a határozott, célorientált motivációját: halhatatlanná akarta tenni a férje emlékét.

Szó sincs arról, hogy jellemileg szentként lenne ábrázolva a legendás elnökfeleség. Becsvágy, érdek ugyanúgy van benne, mint szeretet. A saját boldogulása is fontos neki – nem véletlenül házasodott utána össze egy gazdag hajómágnással -, de ezért nem török pálcát felette. Emberek vagyunk, és akár ki mondjuk- akár nem: hajt minket jólét utáni csillapíthatatlan vágy. De Jackie legalább nem közönségesen tette mindezt.

Furcsa szerkezet, erős hangulatfestés

Pablo Larraín nagyon igyekezett, hogy az életrajzi filmekre jellemző álmoskás lassúságot egy-két finomsággal fűszerezze meg. A direktor repertoárjának egyik, és talán a legmeghatározóbb hangulatemelő eszköze, a zene.  Tele van feszültséggel, vészjósló kilátástalansággal és folyamatosan dübörgő kiszámíthatatlansággal. Külön kiemelném, hogy olyan szinergiában van maga a témabetét Natalie Portman játékával, hogy olykor-olykor az volt az érzésem, hogy a snittek szétpattannak a fájdalomtól, bánattól és dühtől.

A történetvezetés dinamikája is tartogat meglepetéseket, amiket az éles snittváltásokra, a durvább vágásra vezetek vissza. Emiatt időnként sajnos kicsit nehéz követni az eseményeket.

Az időzítés és a felépítés végletekig, az utolsó képkockáig végtelenül precíz. Mintha a rendező stopperórával a nyakában forgatott volna.

Természetesen Natalie Portman játéka mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Igyekszem visszafogottan dobálózni a nagy jelzőkkel, de a színésznő tényleg lehengerlően átlényegült a szerepében. És ha már nagy szavak: meg merem kockáztatni, hogy csak nagyon kevesen tudták volna ezt így megoldani. Ehhez a szerephez, a megfogásához és az ábrázolásához szerintem nem elég csak a tehetség: erős, karakteres egyéniségre, és kifinomult, magas intelligenciára volt szükség.

Azt azért megjegyezném, hogy az elfogadható spektrumon belül mozgó nagyívűségen, és léleksimogatáson érződik, hogy Oscar-hajhász produkcióval van dolgunk, viszont ügyesen nem lépett bele az ordító-jelzőbe.

Verdikt

Nyilván nem hibátlan és tökéletes a film. Talán egy kicsit lehetett volna többet is kihozni, de nálam ennyi bőven elég volt. A lassú tempójú - ami a zsáner egyik sajátja - cselekményvezetés a Jackie-t is jellemzi (még ha kicsit fel is van frissítve), és a téma a populárisabb vonulata mellett sem olyan, ami szerintem mindenkit megfog vagy végig leköthet. Szerintem érdemes adni neki egy esélyt.