A FOX mutánsokkal foglalkozó sorozata olyan, mint a címszereplője: különc. A zsáner többi tagjához viszonyítva pedig teljesen kívülálló, csakúgy, mint Bryan Singer első X-Men rendezése, amit Christopher Nolan szerzői hangvételű Batman-trilógiája mellett a legjobbnak képregény filmnek tartok. Ha szereted az egyedibb felütés eredettörténeteket, akkor a Légiót neked találták ki.

„Ez a valóság?”

A kiemelt kérdést ugyan David tette fel, de végeredményben a néző fogalmazza meg. Nagyon friss még az emlék, nehezen is találom azokat a szavakat, mondatokat, amikkel hitelesen és hatásosan le tudnám festeni a Légió szellemiségét.

A történetünk főhőse, David Haller (Dan Stevens), akit paranoiás skizofrénia „vádjával” zártak be a világ legfurább elmegyógyintézetébe. Csakhogy nem ez volt a helyes diagnózis. Olyan képesség birtokában van, amiről fogalma sincs, épp emiatt nem tudja (még) tudatosan használni. A benne szunnyadó féktelent erőre egy ismeretlen szervezet is felfigyelt. Elfogták a zavarodott férfit, aki afféle flashbackes-szerkezetben elmeséli a szerelmével, Syd-del (Rachel Keller) való találkozását, a lány különös eltűnését, és az elmegyógyintézet végzetes katasztrófáját.  Az alapkonfliktus, avagy az évad főszála pedig két, egymással ellentétben álló csoportosulásra és David önismeretére koncentrál.

David a képregényben Charles Xavier fiaként tűnt fel. Tőle örökölte/kapta ezt a mérhetetlenül nagy, és egyelőre korlátok nélküli képességet. A repertoárjában megtalálható többek között a telepátia, a telekinézis és az időutazás.

Leírva nehezen jöhet át az a világ, amit a Légiónak sikerült megteremtenie. Ez látni kell! Sokat panaszkodom amiatt, hogy kevés az eredeti, kreatív és izgalmas koncepciójú szuperhősös sorozat. Ha csak végignézünk a piacon jelenleg fellelhető comics szériákra – Agents of S.H.I.E.L.D., Arrow, Flash, Legends of Tomorrow, Supergirl -, mind ugyanabból a sablonkönyvből építkezik. Becsukott szemmel le lehetne rajzolni a részek szerkezetét. Na, a Légió ezeknek a pontos inverze. Sőt: nem egy futószalagon gyártott mozifilmnek mutatott fityiszt.

A néző tulajdonképpen afféle potyautas David fejében. Amennyire nem tudja a karakter felmérni a valóság és a képzelet közötti különbséget, úgy mi sem tudjuk, hogy pontosan mi – miért - hogyan történik. Próbáljuk loholni az események sarkában, de egy ponton túl átlépünk egy zavarodott, szürreális világba, ahol senki és semmi sem az, aminek látszik. Egyfajta nyugtatóktól és agystimuláló szerektől leszedált delíriumos állapot lengi körül az egészet, ami a vizuális körítésben is tetten érhető.

Mintha a világ legkülönlegesebb POV - nézetében látnánk az egész sztorit, csak itt nem a figura szemén, hanem a képességétől túlpörgetett elméjén keresztül vagyunk jelen a történetben, a helyszíneken és a karakterek közötti viszonyrendszerekben. Érezhetően a készítő, Noah Hawley (Fargo) nagy kreatív szabadságot kapott, ami olyan finomságokban is megnyilvánul, mint az érintés nélküli párkapcsolat ábrázolása. Ennyi érzelemmel, szenvedéllyel és vágyódással még nem láttunk „árnyékcsókot”. De példának hozhatnám az aranyos „kézfogós” jelenetet is.  

Az elmejáték (ábrázolása) mellett a történet súlyos sarkpontjainak számító karakterek miatt működött nálam az első rész. David-et szerintem sikerült elemi erővel bemutatni: belepillantottunk a mosolygósabb gyerekkorába és láthattuk azt is, hogy a mutánsképességeinek kiújulása után miként „bolondult” meg az egykor életvidám, aktív fiú.

Miután belerántottak minket a fejébe és David perspektívájából láttuk a történetet, elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz és bizonytalan lehet úgy élni, hogy minden perc, beszélgetés és esemény valódisága megkérdőjelezhető. Amit átélek az tényleg megtörtént vagy csak képzeltem? Mennyire lehet vékony és áttetsző a lepel a valóság és az őrület között? Elég vékony, amit a sorozat szépen meg is mutat.

Szerencsére a karakterépítés nemcsak a főkarakterre terjedt ki. A szerelme, Syd is hordozz magában némi morálistöbbletet. Egy pszichológiai beszélgetés során felteszi a nagy, megválaszolatlan kérdést: mit jelent valójában a normális? Mihez viszonyítjuk? Minden csak nézőpont és élethelyzet kérdése. Lenny (Aubrey Plaza) David barátjaként és lelkiismereteként van jelen, aki szintén gyarapítja az őrült vízióinak sokaságát.

Az epizód végén lezajlott akció-szekvencia is a kreatív ötletek sokaságát gazdagította. A létesítménytől a vízpartig vezető út szerintem elképesztően lett megkomponálva, hiába lógott ki itt-ott picit a CGI.

Az operatői munka, illetve a színkezelés is baromi jól nézett ki: a modern elemekkel átszőtt retro képi világot furcsa és lefojtott színárnyalatok ötletesen díszítették fel, ami elég sajátos arculatot teremtett.

Az, hogy a Légió mennyire van jelen a mozis X-Men idővonalban, egyelőre kérdés. A színészek sem nagyon tudják. Szerintem lenne is helye, meg nem is, bár, ha rajtam múlna, nem erőltetném bele. A hírek szerint Bryan Singer érkezni fog egy olyan mutáns sorozattal, ami belesimulhat az univerzumába. A Légiót hagyják szépen békén.

Verdikt

Képregény rajongóknak – illetve az abban megcsömörlötteknek is – ajánlom a sorozatot, mert végre nem témagyarapító, hanem újítóbb, egyedibb darabbal van dolgunk. Olyan agymenés ez, amiből nehéz felébredni, és kicsit talán befogadni is. Nem mondom, hogy mindenkinek tetszeni fog, de aki szereti a sajátos szájízű, kockázatvállalós szuperhősös kalandokat, annak a Légió szerintem be fog jönni.