Nagyon kedvelem Boston tintafoltos írónagykövetét, Dennis Lehane-t. A regényei szikárstílusa egyik pillanatról a másikra a kényelmes fotelből a nagyváros bűntől mocskos utcáira „dobja” az olvasóit. Ben Affleck, aki szintén bostoni „fenegyerek”, megérti és átéli azt a világot, amiről az író történetről-történetre „tudósít”. Ismerve a szerző stílusát és a gondolatrétegét: Az éjszaka törvénye papíron összetettebb és eredetibb lehet, mint a középszerű adaptációja.

Ben Affleck ezúttal a középszer rumoshordójába fulladt

Imádom a gengszterfilmeket. A Keresztapa-trilógia, a Sebhelyesarcú, a  Nagymenők mind-mind olyan alkotások, amik nem csak az ízlésemet, de a zsánerhez fűződő érzéseimet is alapjaiban reformálták meg. Bármikor újra tudom nézni, és nem feltétlenül azért, mert a felsorolt történetek mindegyike reformerré lépett volna elő. Egyszerűen „csak” kiegészítették, felfrissítették a műfaj kötelező formai elemeit.

Úgy gondolom, hasonlóan a western műfajhoz, ezt a zsánert is folyamatosan művelni, gondozni és gyarapítani kell, hogy a klasszikus elemekből szárba szökkenő „új generációs” gengszterfilmek hídként összekapcsolja a fiatalabb nézőket a régmúlt klasszikusaival. Ahhoz viszont, hogy a lőportól illatozó gengszterkertünk tovább virágozzon és célba érjen, néha gyomlálni kell. Sajnos Ben Affleck filmje is ebbe a kategóriába tartozik, holott nagy reményeket fűztem hozzá, mert amit eddig írt és rendezett, az szerintem a jobb hollywoodi produkciók közé tartozott.  A tolvajok városa és Az Argo-akció is kiemelkedett a középszerű hollywoodi posványból.

Ezúttal a szikár, de a kockázatos/kreatív stílusa helyett a bődületes biztonsági játékot választotta, amivel sajnos a saját filmjét lőtte szíven.  Olyan elemi hibákat vétett, ami miatt szerintem Az éjszaka törvénye sosem sem lesz a zsáner következő elegáns elitdarabja vagy úttörője. Nincs benne semmi eredeti vagy újszerű. Az egész történet szerkezeti felépítése is mellőzi a meglepetéseket. Valahogy így tudnám lerajzolni: háború – mezítlábas bűnözés – börtön – felemelkedés - megtérés. Körülbelül ennyire izgalmas. Ilyen koncepció mellett ezer meg egy film készült, és nem csak a gengszterfilmekre gondolok.

Nézzük meg kicsit közelebbről a történetet: az 1920-as évek Amerikájában járunk, amikor a lehetőségek országa a szervezett bűnözés melegágya volt. A maffia családok kiirthatatlan kúszónövény módjára hálózták be és ölelték körbe az egész országot. Ebbe a világba születik bele Joe Coughlin (Ben Affleck), aki olyan alma volt, ami messze gurult a családi fától: apja köztiszteletben álló rendőrkapitány, a testvére pedig becsületes állampolgárként a filmszakmában keresi a kenyerét. A fiatal férfi ellenben vágyott az izgalomra, az adrenalinra, a könnyen jött pénzre, az olasz rumos pácban áztatott amerikai álomra. S bár bűnöző volt, sosem tekintett magára gengszterként. A „békés” idill egészen addig tart, amíg a bűnös életének árnyoldala be nem töri az ajtaját, megfosztva – szabadság, szerelem – mindenétől. Innen kezdődik az egyszerű mezei bűnöző felemelkedése, akit ugyanaz hajt, mint előtte megannyi gengszter kollégáját: a bosszú.

Az a probléma, amit szerintem ennyiből is el lehet képzelni, hogy elég sablonos lett a film tárgyalásának kifejtése. A szcenárium minden fontos fordulópontját és szegmensét nem egy műfaji társánál láttuk már. Értem, hogy a műfaj megkövetel bizonyos szükségszerű motívumok felmutatását, de azt gondolom, hogy még egy csontig rágott panelt is lehet izgalmasan és összeszedetten találni.

Vezérnek kevés...

Sajnos a bosszúmotívum már nem elég erős háttéralap egy gengszterfilm felépítéséhez. Az éjszaka törvénye például akkor volt a legerősebb, amikor dobták a sablonosságot, és helyette a terjeszkedésre, a szervezetük felépítésére helyezték a hangsúlyt. Pedig a környezet - az alkoholtilalom időszaka – nagyon érdekes, izgalmas, sok lehetőséggel bíró kontextus, amit törvényszegés nem kiaknázni.

Kicsit olyan volt az egész, mintha végig egy puskaporos hordón ülne az ember. Bármikor felrobbanhatna - pozitív értelemben -, mégsem teszi. Megvolt benne a lehetőség, szerintem jól is indult a móka – város „elfoglalása”, a bűn terjeszkedésének bemutatása remek pillanatokat szült a vásznon. Az open credit után az erőteljesnek, lehengerlőnek induló történetfolyam helyett kaptunk egy visszafojtott gengszterdrámát, ami szinte minden motívumot felvonultatott, ami csak a puskacsövén kifért. A lírai bosszúvágy mellett kaptunk árulást, démonizált moralizálást, megbélyegzést. Sikerült még a Ku-Klux-Klan-t és a rasszizmus béklyóját is belekeverni a balhéba, ami önmagában még színesíthette is volna a sztorit, csak nem ilyen függelékformában, mert így a téma mélyebb „ásatása” helyett csak felszínkaparást kaptunk. Emiatt sem alakult ki szikár arculata, identitása a filmnek. Mind végig két műfaj mezsgyéjén mozgott.

Érzésem szerint a túl sok történetfelütés emiatt lett nagyon töredezett az összkép. A problémát tovább mélyítette a fárasztóan elnyújtott játékidő. Ha a dinamika, a tempó feszesebbre lett volna szabva, és a töltelék jelenetek a vágószobában maradtak volna, akkor kevésbé érezném ennyire levegősnek ezt a 130 percet. Kimondom: egy pontot túl eluntam.

Nem is a rendezéssel vannak gondok, hanem a forgatókönyvvel. Az ambiciózus és rizikós vállalkozást Ben Affleck nem tudott kellőképpen felfrissíteni. A sallangosan csengő, nagy igazságoknak szánt bölcselkedések és a barokkos túldíszítettség egyáltalán nem állt jól egy alapvetően gengszterfilmnek szánt történetnek.

Nyilán pozitív erények is fellelhetőek a végeredményben. Ebbe a kategóriába sorolnám a hiteles korképet: a díszletek, a jelmezek, az autók igényesek és szépen kidolgozottak. Az is tagadhatatlan, hogy van egy fajta édeskés rum- és szivarfüstillatú atmoszférája a filmnek, amire Kuba napsütötte miliője csak rátesz egy lapáttal. A végjáték, a klasszikus leszámolás is a jobb pillanatok közé tartozik. A csont- és koponyaropogtató gépfegyver párbajt ügyesen megkoreografálták, és amikor épp nem az erkölcsösség fogalmát jártuk körbe egy szabálytalanul működő világban, akkor működni tudtak a jelenetek. Kár, hogy utóbbiból volt kevesebb.

Ezúttal sajnos nincs ok az ünneplésre.

Szikár jellemek, de fásultan egyszerű párbeszédek

Ritkán látni arra példát, hogy a jónak induló karakterkezelést a bődületesen gyengén, felszínesen és elképesztően sallangosan megírt dialógok tegyenek tönkre. A gengszterfilmek egyik markáns attitűdje, hogy a nagyigazságok – becsületkódex, a család-fogalma – karcosan, konyakba áztatva hagyják el a szereplők száját. Itt viszont komolyan vehető háttértartalom nélküli, üresen kongó közhelyek maradtak. Pedig a motiváció - még ha az sablonos is - elég jól fel lett építve és kidolgozva. A mellékszereplők egy ideig tisztességesen hozzájárultak a vezérkarakter személyiségének kibontakozásához. Viszont a jellemfejlődés egy ponton szerintem megtört, emiatt nem éreztem elég erősnek a nagy személyiségváltozást.

A másik nagyobb probléma a sok közül, hogy hiányzik a markáns, emlékezetes antagonista a történetből. Megvan(nak) jelölve a nemezis(ek), mégis inkább csak látszat módon gonoszkodnak a bőrfoteljükben. Például a vérre menő riválisok egymásra találása volt nálam a végső fejlövés. Ennél a konfliktusszálnál érezni lehetett, hogy csak azért került bele, hogy rávezesse a történetet és a karaktereket a fináléra vezető útra. Olcsó megoldás.

Hiába volt impozáns a szereplő gárda, a forgatókönyv nem engedte, hogy valódi jelentéstartalommal és élettel töltsék meg a szerepüket. Mindenki kicsit feszengett a méregdrága öltönyében és selyem koktélruhájában. Sajnos Ben Affleck sem volt az igazi. Az egyenes és őszinte tekintete egyáltalán nem illik ebbe a kegyetlen világba. A színész tipikusan protagonista karakter, ezért próbálták meg árnyalni, színesíteni a figuráját. Emiatt sem lehet klasszikus gengszter.

Verdikt

Az éjszaka törvénye egy mocskos, vérrel és lőszerrel teli világban akart erkölcsös gengszterfilmmé válni. Szó sincs arról, hogy bűn rossz lenne a film, egyszerűen csak mérhetetlenül közepes, ami csak külsőségekben és apró részletekben képes újat mutatni. Részemről ez most öt pontra sikeredett. Jobbat és többet vártam.